– Mit jelent önnek az óvodapedagógiai szolgálat?

– Szinte mindig pedagógusként dolgoztam, de nem mindig óvodában. Az életem az óvoda, úgy érzem, hogy ez az a korosztály, amelyikért a legtöbbet tehetem. Itt kiteljesedhetek, és a hivatásomat szolgálatként élhetem meg.

– Talán az óvodáskorú gyerekek a legkönnyebben formálhatók. Ez egyszerre lehetőség és felelősség.

– A mi óvodánkban erőteljes az integráló, az inkluzív szemlélet. Elég sok, valamiben „másként működő” kisgyermekünk van. Hallássérültekkel, mozgássérültekkel, tanulási nehézségekkel küzdőkkel egyaránt foglalkozunk. A legnagyobb feladatomnak azt érzem, hogy a be- és elfogadást segítsem. Úgy látom, egyházi keretek között sokkal inkább lehetőség van embertársaink felé fordulni; ezt itt meg tudjuk élni. Tanárként, óvodapedagógusként és dajkaként azt képviseljük, hogy mindenki egyenlő, és mindenki Isten teremtménye.

– Ez a jézusi lelkület tükröződött az intézmény névadójának, Sztehlo Gábor lelkésznek a szolgálatában is. Miként lehet ezt ma pedagógusként megmutatni, közvetíteni?

– A gyermekek között a sztehlói élet mai felmutatásával. Hiszem, hogy képesek vagyunk a jóra és az elfogadásra nevelni. De ez a szemlélet nem áll meg a gyermekeknél. Rengeteget dolgozom a szülőkkel azon, hogy ha a gyermekük valamiben más, azt el tudják fogadni. Másrészt azokkal a szülőkkel is sokat beszélgetek, akik nem tudják elfogadni, hogy a másik gyermeke nem olyan, mint az övék. Az elfogadást és az Istenben való bizalmat igyekszem átadni a szülőknek és a gyermekeknek. Vallom, hogy minden ember értékes – akármilyen problémája is van.

– Az említett példák mind a keresztény lelkiségre vezethetők vissza. Miként jelenik még meg az, hogy evangélikus az intézmény?

– A hetirendünk részei az imádság, az áhítat és a hittanórák. Hangsúlyos, hogy az intézmény pedagógusai, dadusai mélyen megélik a keresztény hitüket. Valójában ezzel tudunk igazán, szavak nélkül is kommunikálni. A gyermekek és a szülők látják és érzik a kereszténységünkből fakadó elfogadást, egymás megsegítését, azaz hogy Krisztus-hitünk a cselekedeteinkben is jelen van.

– Országosan egyedülálló, hogy jelnyelvet is tanítanak az óvodában.

– Vannak hallássérült gyermekeink. Immáron második éve az egész csoport jelnyelvoktatásban is részesül. Ezt azért tartjuk fontosnak, hogy megadjuk az érzelmi biztonságot azok számára is, akiknek ez az anyanyelvük. Így a csoport tagjai tudnak kommunikálni egymással. Ennek hatására óvodásaink sokkal nyitottabbakká váltak egymás iránt, valamint az egész csoport verbális kommunikációja is kifinomultabb lett. Ezeket az alkalmakat az egyik szülő és jelnyelvtolmácsok vezetik. Egyik gyakornokunk tollából nemrég tanulmány is született minderről, hiszen modellértékű kezdeményezésről van szó. Remélhetőleg a jövőben széles körű gyakorlattá nőheti ki magát.

– A néptánc a fiatalok mozgáskoordinációját és ezáltal a kognitív fejlődését is segíti. Hogyan viszonyulnak hozzá a gyerekek?

– Ma sokkal könnyebb néptáncot tanítani, mint tizenöt-húsz éve, amikor én elkezdtem; mára ismertebbé, közelebbivé vált. Jelenleg az alsós korosztálynak tanítom. Úgy látom, a gyermekek alapvetően a mozgás örömeként élik meg a néptáncot. Az órákra próbálok néprajzi ismereteket is bevinni, illetve a hitünkhöz kapcsolódó szokásokat, ezeknek a történetét is ismertetem a számukra. Ezt alapvetően magvetésként fogom fel.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.