Ragyogó nyári napon érkezünk Dabasra. A kertvárosi övezetben tábla igazít útba a Dabas-Food felé. A kerítés mögött, elöl virágos verandájú családi ház. A telepen élelmiszergyártó csarnok és raktár nyújtózik a júliusi napfényben. Targoncák, fehér munkaruhás emberek intenek felénk. Az első benyomások: a makulátlan tisztaság, a rendezett környezet bizalmat kelt – jó gazdákat sejtet a háttérben. S ha mindez kevés lenne: az üzemcsarnok felől intenzív sárgabarackillat árad.

Fokról fokra önerőből

A kis irodában Kosztolányi Erzsébet és fia, Ferenc, a cég ügyvezetője fogad. Rögtön tisztázzuk, hogy nem csupán névrokonság áll fenn: Kosztolányi Dezső a családfa egyik távoli oldalágán lelhető fel.

Az egész család egy célért küzd: a szülők és egyetlen fiuk mellett menyük is velük dolgozik, s már kamaszkorú a leendő utánpótlás, a két unoka is.

„Gyalulni való tököt, zöldséget vittünk a Fehérvári úti piacra, aztán ezeket később magunk kezdtük savanyítani. Akkoriban tíz asszonnyal dolgoztunk. Majd Pesterzsébeten vettünk egy bodegát, ahol káposztát, kovászos uborkát árultunk. 1983-ban kerültünk be a Vámház téri nagycsarnokba – idézi fel a kezdeteket a cég főnök asszonya. Kedves, határozott jelenség, tömör mondataiból életbölcsesség bontakozik ki. – 1991-re épült fel az üzemünk Dabason. Azóta csak itt dolgozunk, feladtuk az árusítóhelyeinket.” 

Savanyúságot ma már nem készítenek, termékpalettájukon lekvárok, pizzaszósz, ketchup, majonéz, mustár szerepel.

Az ifjabb Ferenc élelmiszeripari szakközépiskolába ment; mint mondja, számára természetes volt a választás. „Gyerekkora óta magától állt be segíteni, soha nem parancsoltuk neki, hogy dolgozzon” – fűzi hozzá Kosztolányi Erzsébet. A gépésztechnikus édesapa is örült, hogy fia élelmiszeripari technológus lett – ma imponáló szakértelemmel, elméleti és gyakorlati tudással mesél szakmájának titkairól.

Az iroda falán függő térképen színes rajzszögek jelzik a száznál több üzleti partnert. Termékeiket nagykereskedelmi, éttermi kiszerelésben árusítják, ez vált be az idők során. A gépesítés megsokszorozta a termelést, ma nagy teljesítményű eszközök dolgozzák fel a félkész árukat, az aszeptikus hordókban érkező gyümölcsvelőt, sűrítményt vagy fagyasztott gyümölcsöt, paradicsomot.

A csapat zöme fiatalokból áll, a családiasság alapvető; a régi gárda huszonegy év után gyakorlatilag innen ment nyugdíjba. Ferenc már a generációváltásnál lett édesanyja jobbkeze. A jövő zenéje, de ma úgy érzi: tizenhat éves fia szívesen veszi majd át a stafétát. A márkanév – Beni – mindenesetre erre utal: Bence és Niki, a két unoka nevét viseli. „Hátha serkenti őket. Tudják, de nemigen foglalkoznak vele” – meséli nevetve Ferenc.

A minőség esetében nem kötnek kompromisszumot. Visszatérő, nagy megrendelőik vannak. „Egy ismerősünk mesélte, hogy a Balatonon Beni majonézt látott mindenütt. Ez nagyon jó érzés – meséli Erzsébet. A munka szépsége is ebben áll. – Bemegyünk egy étterembe, hamburgerezőbe, és látjuk, hogy a mi termékünk van ott – folytatja. – A nehézség az, hogy a nagy multikkal kell versenyeznünk. Gazdasági fölényük van, de a mi kicsiségünk előnnyel is jár: egyedi kérésekre tudunk alakítani az összetételen, ízvilágon” – folytatja Ferenc.

Ahogy az ízhatásról, állagról, textúráról, a süteményekben ideális lekvárról beszél, látszik, hogy mindent tud a témáról, és szívügye, hogy a legjobbat tegye le az asztalra. Volt-e megtorpanás, nehézség? – kérdezem. „Jött a gazdasági válság. Túléltük azt is, de hitelt soha többé nem veszünk fel! Voltak krízisek, de túljutottunk rajtuk” – összegez az édesanya. Átsegítette őket szorgalmuk, felelős gazdálkodásuk, hitük. Kosztolányiék mindent önerőből valósítottak meg, sem uniós, sem állami támogatást nem kaptak soha.

Természetes ökumené

Igen, a hit, amely mélyen gyökerezik. Erzsébet a gyóni Luther utca szülötte, az evangélikus templommal szemben nőtt fel. Ezernyi emlék fűzi oda. „Akkor Gyónon majdnem mindenki evangélikus volt, az én valamennyi felmenőm is. Minden vasárnap mentem a templomba, Ruttkay-Miklian Géza bácsi volt a lelkész, nála is konfirmáltam. Ő nagyon kemény volt! A konfirmációra be kellett vágni az Evangélikus énekeskönyvet – én a mai napig abból élek, amit nála megtanultam. Idén volt az ötvenéves konfirmációi ünnepünk! Utána jött Kertész Géza bácsi, no, ő egészen más jelenség. Mostani lelkésznőnknek, Balog Eszternek is nagyon erős és jó a kisugárzása” – meséli Kosztolányi Erzsébet.

A sok munka mellett jut-e ideje részt venni a gyülekezeti életben? – tudakoljuk. „Benne vagyok az énekkarban, minden pénteken járok próbára. Az énekkar kikapcsolódás! Kedvenc énekem a Tégy eggyé, Urunk és Az Úr csodásan működik. 2017-ben minden hónapban másik templomban voltunk, alakult egy nagy kórus – csodás volt énekelni! Apukám volt ilyen nótás kedvű. Sokat megyünk föllépni az énekkarral, csak nők – neveti el magát. – A hit erős tartást ad. Ha az ember bajban van, kéri a Jóistent, hogy segítsen. És ő segít, csak sokszor elfelejtjük megköszönni. Minden vasárnap megyek a templomba! Az a feltöltődésem. Fiam katolikus lett, mint a férjem, aki a házasságunk kezdetétől természetesen jön velem evangélikus istentiszteletre is. Gyónon három vallás van, ebben nőttünk fel.”

2017-ben azt a bizonyos havi istentiszteletet – miként Balog Esztertől, a gyóni gyülekezet lelkészétől megtudjuk – a reformáció emlékéve alkalmából a reformátusokkal közösen szervezte az evangélikus közösség Dabason és térségében; az alkalmakon a gyóni evangélikus gyülekezeti kórus a térségi összevont kórusban szolgált. A lelkész súgja meg utóbb azt is: nincs olyan szeretetvendégség, amelyre Erzsébet ne vinne a sok finomságból, ő maga erről szemérmesen hallgat.

Mustármag és olaj

Ezután bibliai szimbólumok „földjére” lépünk. Védőruhában nyitunk be a gyártócsarnokba. Fiatal, fehér munkaruhás férfiak és nők szorgoskodnak bent: ötszáz kilós kondérban főzik épp a baracklekvárt. Az ezüstszínű, modern német gép magán viseli a nevét: Stefan. A dupla falú, félautomata berendezés magas hőfokon, gyorsan főzi meg a gyümölcsöt, ketchupot, bébiételt.

„A gépek között ő a Rolls-Royce – magyarázza Ferenc. – Óránként ezerötszáz kilogramm lekvárt tudunk lefőzni rajta. Mellette a régebbi változata a kis Stefan, azaz Pisti. Megtartottuk őt is amolyan vésztartaléknak.”

A gyártórészlegben szószokat és prémiumlekvárokat, sütésálló termékeket készítenek. Nyitottak az egyedi, személyre szabott receptúrák megvalósítására is. „A recepteket ki kellett dolgozni, sok lépcsőfoka volt annak, hogy idáig jutottunk.” Mint megtudjuk a büszke édesanyától, „Ferenc találja ki a recepteket, van egy laborja, ott kísérletezik kislábosban, Thermomixszel”.

Ha ebbe a „boszorkánykonyhába” nem jutunk is be, az üzemben továbbsétálunk: az egyik teremben épp mustármagot törnek, majd vízzel, fűszerekkel elegyítik. Egy fiatalember tojássárgájaport és olajat adagol egy gépbe.

A kérdésre, hogy miért a leghálásabb Erzsébet az elmúlt negyven évben, így felel: „Hogy soha nem adtuk fel. Mindig küzdöttünk. Nem jött és nem is jön könnyen semmi. De segített a hitem, volt kibe kapaszkodnom.”

Ha csak egy mustármagnyi hite van az embernek, hegyeket tud megmozdítani. Akkor az olaj, a felkenés, az áldás is megérkezik hozzá az Úristentől – vonjuk le a végén együtt a tanulságot.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.