– „Tevékenységemet önkéntes munkaként végeztem” – fogalmazott egyházkerületi felügyelőjelölti programjában. Mit jelent önnek az önkéntesség fogalma?

– Minden felügyelő, presbiter önkéntesként végzi a munkáját. A 2013-ban elindított Láthatóan evangélikus stratégiának egy kiemelt pontja volt az egyházban az önkéntesség megerősítése. A magyarországi, igen gyér önkéntességgel szemben úgy gondoljuk, hogy akár teológiailag, akár történelmileg nézzük, a gyülekezeteket és az egész egyházat alapvetően a gyülekezeti tagok tartják fenn a munkájukkal – ez mindenképpen alapelve kell legyen a működésünknek. Nyilván szükség van hivatalos, egyházon belül szolgáló munkatársakra, lelkészekre, de lényeges volna manapság úgy felfogni, hogy nemcsak pénzzel, hanem közreműködéssel, tevékenységgel is tartozunk az egyháznak.

– Mit tehet egy gyülekezeti tag az egyházáért?

– Első helyre a missziói tevékenységet, az egymásra és a környezetünkre való odafigyelést tenném. És nem elvont módon, hanem igen konkrétan. Fontos lenne egymás számontartása a bajokban, az örömökben; ha valakinek szüksége van valamire a gyülekezetben, akár információra, akár tárgyi eszközre, abban segíteni a másikat. A tanúságtétel, a hitvallásnak a vállalása időbe telik, de elmenni a bibliaórákra, beszélgetni a szomszédokkal, kifejezni magunkat: ez igen fontos lenne. A második feladat a gyülekezeteink működtetése. Rossznak tartom, hogy a lelkészeinkre hárul szinte minden feladat. Ha túl sok teendő hárul egy lelkészre, akkor az elveszi az energiát attól, amiben a leginkább szükségünk van rájuk: a prédikációra való felkészüléstől, a személyes látogatásoktól, a tanítás tisztaságának megőrzésétől.

– „Bátrabban tanúságot tenni Krisztusról” – említette feladatként többször is felügyelői programjában. Mit ért ezen? Aluljáróban prédikálást akár?

– Az aluljáró is része az életünknek, ezt se zárjuk ki. Attól, hogy vannak olyan keresztény felekezetek, amelyek ezt számunkra teológiailag is elfogadhatatlan módon csinálják, még maga a nyilvános tanúságtétel nem elvetendő. És ha szükséges, bátran mindenütt el kell mondanunk, hogy mi Krisztus követői vagyunk, tanúságot kell tennünk.

– Ahogy a Bibliában olvashatjuk a Timóteusnak írt második levélben: „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással”? Vagy csak akkor, ha kérdeznek minket?

– Nem kell megvárni, hogy kérdezzék. Legyünk láthatóan evangélikusok szervezeti szinten is. Meglehet, ehhez plakátokat is, matricákat is, Facebookot is használhatunk, ez szakmai kérdés, de én a kommunikációs stratégiákba nem akarok beleszólni. Az viszont nem kommunikációs kérdés, hogy megnyilvánulásainkban legyen egyértelmű a keresztény evangélikus hátterünk, konfliktushelyzetben is vállalva evangélikus hitünket, keresztény elkötelezettségünket. Ne hagyjuk magunkat beszorítani olyan értelmezési keretbe, ami a napi média vagy politika jellemzője. Manapság újra hivatkozási alap lett a náci Németország ünnepelt jogfilozófusának, Carl Schmittnek az elmélete arról, hogy a politika lényege a barátellenség megkülönböztetés és a köztük lévő háború. Ez az újpogány szemlélet teljesen idegen a keresztény demokráciafelfogástól és egyebek közt Luther kettőskormányzás-felfogásától is, valamint Schmitt kortársának, Dietrich Bonhoeffernek a vértanúsággal megpecsételt teológiájától. Ne engedjük visszaszorítani magunkat a sekrestyekereszténységbe, amit sok „antiklerikális véleményvezér” követel, de ne is akarjunk egyházként olyan ügyekbe beleszólni, amelyekkel foglalkozni a mindenkori államhatalom dolga. Migrációs politikát, gazdaságpolitikát, családpolitikát a demokratikus felhatalmazású kormányok csinálnak, állampolgárként majd kifejezzük a véleményünket, ha akarjuk, ezt ne egyházként tegyük, nem kompetenciánk. De egyházként nagyon is legyen véleményünk, megnyilvánulásunk a kiszolgáltatottak védelmében, a gyereknevelés megbecsültségéért, a közösségeink hagyományainak értékéért, a gyűlölködés ellenében, a korrupció lélekmérgező és a protestáns gazdasági etikával szemben álló tűrhetetlenségéről.

– 2012 óta viseli egyházkerületi felügyelői tisztségét, és a mostani ciklusra is vállalta a jelöltséget. Mik a tapasztalatai a tisztújításról, mennyire nehéz az egyházi szolgálatra civileket találni?

– Csak az Északi Egyházkerületben szerzett tapasztalataimról beszélek. Nálunk az egyházkerületben már a kezdetekkor eldöntöttük, hogy arra ösztönözzük a gyülekezeteket, komolyan gondolják végig a tisztújítást, és hozzáértő, lelkes gyülekezeti tagokat válasszanak. Több helyről kaptuk azt a visszajelzést, hogy jelennek meg fiatalok – persze nem a fiatalság az érdem, hanem a perspektíva. Azonban az lesz a mérföldkő, hogy a most újonnan felállt presbitériumok ősszel, amikor már fontos kérdésekben kell dönteni egyházkerületi szinten is, mennyire lesznek aktívak. Ezen dől el majd, hogy jól csináltuk-e a tisztújítást.

– Az elmúlt hat évnek mi volt a legfontosabb célja az ön számára, és sikerült-e ezt teljesíteni?

– Maradéktalanul biztos nem sikerült teljesíteni. Én három területen szerettem volna, ha előbbre lép az egyház. Az egyik terület az információáramlás, a belső és a külső kommunikáció megerősítése, professzionalizálódása. Itt kisebb előbbre lépések voltak, de nem vagyok elégedett, mert nem tudtuk eléggé erősen felhívni a figyelmet arra, hogy egymásról kell tudnunk minél többet. Van persze előrelépés, jobban áramolnak a gyülekezetek között vagy az Evangélikus Információs Szolgálat felé az anyagok, információk, de hiányzik még ebből a tudatosság, a rendszerszerűség. Másodikként említem a lelkészutánpótlás, az egész evangélikus felsőoktatási jelenlét áttekintését. Itt komoly eredménynek tartom, hogy el tudtuk indítani az Evangélikus Hittudományi Egyetem fejlesztési programját. Jelentős pluszforrást tudtunk erre elkülöníteni, és ennek pozitív eredménye, hogy bővült az oktatói kar, megalakult a valláspedagógia tanszék és a Melanchthon Evangélikus Szakkollégium. Elfogadtattuk, hogy az oktatási és diakóniai intézményeink számára hosszú távú szakemberképzési programra van szükség, ennek a megvalósítása még előttünk áll. A harmadik felvetés visszakapcsolódik a 2012-es programomhoz, amelyben benne volt a teológiai megújulás igénye. Ne csak szervezetben gondolkodjunk! Gondoljuk végig a lutheri tanítások aktualitását, legyen sokkal több biblikus alapú összejövetelünk, beszélgessünk ilyen kérdésekről egyházon belül. Ebben sokkal több személyes aktivitásra van szükség, mert ez nem az egyházszervezet dolga, hanem különkülön a mienk, egyénenként. Túlságosan bele vagyunk keveredve a struktúránkba, a szervezetbe. Az egyszerűsítésnek nekifogtunk már, majd meglátjuk, milyen eredménnyel, de én ma azt látom, hogy egyházszervezetünk túlméretezettsége rátelepszik az egyházi cselekvésre. Túl sok a döntési szint, túlbonyolított a szervezetünk.

– Ez a túlbonyolítottság miben mutatkozik meg leginkább?

– Nem vetettünk számot azzal, hogy mindösszesen hetvennyolcezer egyházfenntartónk volt tavaly. És úgy teszünk, mintha kétszáztizenötezres egyház lennénk. Ezt tudomásul kell venni. Régi probléma, hogy a különböző döntési szinteken tapasztalható teszetoszaságok nagyon lehúznak minket.

– Ez lesz akkor a következő évek egyik fő feladata: a jobban strukturáltság kialakítása?

– A struktúra egyszerűsödése meg fog történni, hiába a sok parciális érdek görcsös féltése, mert kikényszeríti az élet, nem lehet így tovább folytatni. Az igazi kérdés az, hogy ebben az egyház alkotó-cselekvő módon vesz-e részt, vagy pedig hagyja magát sodorni. Az azonban nem kérdés, hogy ez a struktúra így még egy hatéves ciklust nem bír ki.

– A programjában öt sarokpontot említ.

– Ezt az öt pontot öt kifejezéssel foglaltam össze. Első helyen a „hitvalló egyház” áll, erről beszéltem fentebb, amikor a bátrabb tanúságtételt említettem. És hangsúlyosan említem, hogy a programomban ez kisbetűvel, jelzős főnévként szerepel – adja meg a Jóisten, hogy ne kelljen majd újra nagy kezdőbetűvel írnunk. A második a „laikus feladatvállalás”, amelyről már szintén beszéltünk fentebb. Nevezetesen: ne a lelkészekre terheljük a gyülekezet minden gondját-baját, teendőjét. Nekünk, nem lelkészeknek is bőven van teendőnk. A jövőben, a demográfiai adatokat elnézve, lesznek olyan gyülekezetek, amelyeket laikusok fognak vezetni. A harmadik pont a „megtartó misszió”. Állandóan misszióról beszélünk, de ma a misszió azt is jelenti, hogy ne veszítsük el a fiatalokat és családjaikat a keresztelés és a konfirmáció után. Ha az egyházi népességfogyás számait megnézzük, látszik, hogy annyi egyháztagot vesztettünk, amennyien a megkereszteltek és konfirmáltak közül elmaradtak az egyházból. Akik egyszer már nálunk voltak, azokat kellene megtartani, most pedig újra megszólítani. Kifejezetten szorgalmazni fogom, hogy legyen erre stratégiánk, építve a jó gyülekezeti gyakorlatokra. Az ötödik pont az egység. Nagyon lényegesnek tartom, hogy egységben legyünk egyházon belül. Ennek az egységnek alapvető garanciája az, ha minden egyházi megnyilvánulást, tevékenységet egyetlen mércével mérünk, a krisztusi tanítás mércéjével, semmi mással. Ahogy külső mércéket kezdünk el alkalmazni, például a mindenkori hatalomét, az szétviszi az egyházat. Ezt mindenkinek felelősséggel át kell gondolnia, aki az egyházban ellát valamilyen szolgálatot. Egy külső mérce nem mindannyiunk mércéje, mert az egyedül Krisztus tanítása lehet, és az adja az egyház egységének alapját. Ebben fundamentalista vagyok, nem hiszem, hogy akár médiadivatoknak vagy politikai elvárásoknak kellene megfelelni. Ezeket el kell hárítani, mert nincs az a templomfelújítás vagy sok lájk egy-egy cikk után, amely megérné, hogy feladjuk hitelveinket, önazonosságunkat. Végezetül pedig az önfelelősség kérdése: tartsuk el az egyházunkat.

– Mintegy kétszáztizenötezren vallották magukat evangélikusnak a legutóbbi népszámláláskor, ön mégis hetvennyolcezer egyházfenntartót említ. Fájóan nagy a különbség…

– Valóban. Ezért tartom fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy alapvetően mi, gyülekezeti tagok tartsuk el az egyházat. Ha a hetvennyolcezer ember mindegyike évi ötvenezer forintot adna, akkor az közel négymilliárd forint lenne évente. Annyiból megélne az egyház. Erre azt szokták mondani nekem, hogy még az évi háromezer forint egyházfenntartói járulékot is nehéz kiróni. Én erre azt válaszolom, legyünk ebben is bátrak, és mondjuk ki, hogy mennyibe kerül az egyház, a lelkészeink, és ennyibe kerül a templomfenntartás. És nézzük meg, ki mennyit tud adni. Nyilván nem tud mindenki évi ötvenezer, azaz havi négyezer forintot adni, de van, aki többet tud, van, aki kevesebbet. És itt jön be, amit már előbb is említettem, hogy meg kell találnunk egymást, és tudnunk kell, mivel tudjuk segíteni egymást és az egyházat. Úgy gondolom, az önfelelősség elve azt jelenti, hogy ennek a ciklusnak a végéig el kell jutnunk oda, hogy legyenek példák: legyen egyre több olyan gyülekezet, amely képes eltartani magát, akár másik gyülekezet segítségével is. Ezt teológiailag is fontosnak tartom. És visszatérve az előző kérdésre: ahhoz, hogy ne legyünk kiszolgáltatva külső hatalmaknak, ez alapvető fontosságú.

– Ennek fényében mi a felügyelő önfelelőssége, illetve felelőssége az egyházban?

– Mindaz, amit eddig elmondtam, a hatványon. Egy presbiternek, egy felügyelőnek az a dolga, hogy legyen képes az időt és az energiát ráfordítani, mert ha a sok presbiter és felügyelő ideje összeadódik, akkor működik az egyház. Egy felügyelőnek egyúttal érzékenyen, megértően és támogatóan kell a lelkészekhez fordulnia, azért, hogy megadhassa a lelkészeknek a megfelelő támogatást. Meg kell becsülni a lelkészeinket, és ennek egy formája az, ha sok terhet átveszünk tőlük.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.