Az első feladat: időpont (valamelyik ádventi szombat ügyelve a munkás szombatokra) és a helyszín (LÖK, mert akadálymentes, könnyen elérhető és évek óta szívesen látnak minket ott).

A tavalyi, 30 éves évfordulóra szervezett alkalmat nagyon alaposan előkészítettük, jól is sikerült, így elővettük a tavalyi menetrend táblázatot, az alapján igyekeztünk haladni. A különbség annyi, hogy idén sokkal kevesebb a ráfordítható pénz, így csak olyan program lehet, ami olcsó - vagy mindent magunk csinálunk.

Mi az, amit nem lehet elhagyni: a meleg ebéd Gyuri bácsitól, mert az mindenkinek ízlett és nagyon ügyesen osztják szét a sorban állóknak, illetve tudunk vegetáriánust is kérni. Pipa. A táncház nagy siker volt tavaly, a sokféle kézműveskedési lehetőség szintén viszonylag könnyen megoldható, koncentrálva a Mevisz polcain évek alatt felhalmozott maradékok felhasználására. Ez is rendben, haladunk.

Kellene valami olyan program, ami lefoglal kicsit és nagyot, tud hozzá kapcsolódni egy sérült és érdekes egy segítőnek is. Vetélkedő? Akadálypálya? Legyen esetleg valami, ami elgondolkodtató? Az áhítatról, istentiszteletről és a zenészről se feledkezzünk meg!

Máté profin szervezte a sofőröket, kisbuszokat (menetirányokat oda és vissza) és sikerült olyan kompromisszumokat kötni, hogy a legtöbb ember el tudott jönni. Tartotta a kapcsolatot a lelkész hölgyekkel, a helyszín felelőseivel. Mindketten azt tettük bele, amihez kicsit jobban értünk és szívesen csináljuk. Így könnyebben húzzuk egy irányba a szekeret. Pontosabban hajót, ha már Bárkáról van szó.

Érkeztek a jelentkezések is szépen, sok ismerős név, meg ismeretlenek is. Egy idő után azt vettük észre, egyre többen írják be magukat segítőnek olyanok, akikről nem is hallottunk még. Ez egyrészről nagyon felemelő volt, hogy érkeznek új emberek, nyitottak vagyunk, de közben a félelem elkezdett munkálkodni bennünk, hogy hogyan fogunk ennyi ismeretlennel szót érteni? Vajon megtalálják a helyüket? Ők jól érzik majd magukat?

Csütörtökön este úgy tettem le a telefont, hogy azt éreztem, kivételesen minden klappol. Elég segítő jelentkezett a feladatokra. Vállaltak szállítást, reggeli konyhaszolgálatot, lesz IKSZ-es diák a kabátoknál, lesz, aki megrajzolja a térképeket a karácsonyi labirintushoz, lesz gazdája az állomásos vetélkedő helyszíneinek. Szóval szuper lesz az egész!

Aztán péntek reggel elkezdett csörögni a telefon... Valaki lemondta, másvalakiért mégiscsak menni kellene, csak két zenész jön a négy helyett, jó lenne még segítség a kreatív asztalokhoz, cseréljünk ki néhány éneket, stb. Táborokban edződött lelkünk tudja, ilyen mindig előfordul, csak amikor Máté már negyedszerre írta át a sofőröknek a menetrendet, az már újra aggodalmaskodóvá tett.

Szombaton reggel viszont nagyon jó volt megélni, hogy ott vannak azok az új segítők, akiket nem ismertünk és rögtön tudtak kapcsolódni a feladatokba, belesimultak a régiek által jól ismert bárkás képbe. Mintha mindenki régi motoros lenne. A fotósok, gitárosok is megtalálták a helyüket. A kisbuszok nem robbantak le, a sofőrök és a kísérők tartották az ütemtervet. Délben volt elég ebéd, mert pont annyian jöttek jelentkezés nélkül, ahányan végül is mégsem tudtak elindulni. Szépen zajlott a kreatívkodás is, Tamás pedig visszajött gitározni az istentiszteletre, Zizi és Kitti igazán bárkás áhítatot tartott, tudtuk a kekszes zacskókat szelektíven gyűjteni és műanyag poharakat mosogatni. A Katák végig kézben tartották a konyhát, a résztvevők aktívan táncoltak, rejtvényt fejtettek, dobozokból tornyot építettek. Hálásak vagyunk mindnyájatokért!

Amit minden percben érzékeltünk: fő szponzorunk a Szentlélek volt.