Sokan keverik az evangélikust egyrészt a református és protestáns kifejezésekkel, amelyek közül ez utóbbi gyűjtőfogalom: az egykor, a reformáció korában „protestáló”, azaz a fennálló egyházi gyakorlat ellen tiltakozó – egyébként új egyházalapításban nem gondolkozó – hívek, illetve rendek összefoglaló neve volt, később az új, reformátori szellemiségű felekezetek gyűjtőneve lett. A református pedig a legnagyobb hazai protestáns felekezet megnevezése  (ami azért sokaknak megvan, ha csak úgy is mint a „nem-katolikus” szinonimája).

A protestáns egyházak – a katolikussal ellentétben – demokratikus felépítésű intézmények, alulról szerveződő egyházközségekből állnak. Az egyházközségek élén lelkészek szolgálnak, akik (ez világi oldalról is népszerű téma) házasodhatnak, és még nők is végezhetik a lelkészi szolgálatot. E mellett – ezt kevesen tudják – minden gyülekezetnek világi vezetője (felügyelője/gondnoka) is van.

A protestánsoknál se – a dogmákat és hittételeket értelmező – központi tanítóhivatal, se kötelező kánonjog (életvezetési szabályok gyűjteménye) nincsen. A protestáns egyházak a Bibliát tekintik minden tanítás (dogmatikai, etikai) alapjának, elsődleges forrásnak és hivatkozási alapnak. A katolikusoknál hangsúlyos a hagyomány (egyházatyák írásai) is. A katolikusoknál miséről, a protestánsoknál istentiszteletről beszélünk, amely nem csupán szóhasználatbeli, hanem teológiai különbség is.

Tovább a KötőSzó blogra.