Lehet-e kormányzati döntésből emlékezetkultúrát kialakítani? Vannak-e olyan kezdeményezések, melyek szemléletformáló erejükkel társadalmi átalakulásokat eredményeznek? Létezik-e emlékezetkultúra Magyarországon? – Ilyen és hasonló kérdéseket járt körbe György Péter és Szabó B. András.

„Nem hiszek abban, hogy állami akaratra rövidtávon jelentős változásokat lehet generálni. A változást – mely mindenképpen hosszútávon mérhető – a kisközösségi, személyeket megszólító alkalmak, kiállítások teszik lehetővé” – fogalmazott György Péter.

Szabó B. András ezzel kapcsolatban utalt a békásmegyeri templomban megvalósuló kezdeményezésre – Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós festőművészek A magyar Soá című kiállítására –, mely éppen ilyen célt szolgált. A lelkész az emlékezetkultúra tekintetében kitért arra, hogy „a holokauszt történelmi beágyazása nagyon nehéz, hiszen a történelem nagy eseményei közé ez méreténél fogva nem beemelhető. Így egy külön fogalmat lenne érdemes ennek kezelésére, a feldolgozás lehetőségeként létrehozni, mely módot nyújthatna arra, hogy a holokausztból következő etikai kérdésekhez társadalmi, egyházi és egyéni szinten hozzá tudjunk és hozzá merjünk nyúlni.”

A beszélgetőtársak között egyetértés volt abban, hogy az évfordulónál fontosabb szempont, hogy ma még lehetőség van arra, hogy az élő emlékezetet összegyűjtsük és abból tudjunk gondolkodni. Az emlékév kapcsán György Péter elmondta: „az emlékév már önmagában furcsa. Technikailag igaz, hogy van utolsó pillanat, de az, hogy létrejöjjön egy gépezet, amely alkalmassá teszi a társadalmat arra, hogy megrendüljön számos kérdést vet fel. Egy társadalomnak vannak olyan tagjai, akik ezzel a kérdéssel nem kívánnak foglalkozni és – hozzáteszem – ehhez joguk van. Még ha jól is működne ez az év – ez jelenleg láthatóan nem így van –, akkor is számos aggályom lenne ezzel kapcsolatban.”

Az esztéta kitért arra is, hogy az állam által generált emlékezés sok szempontból elveszi a társadalom kisebb részeitől azt a teret, amelyben a megemlékezés megtörténhetne. „A holokauszttal kapcsolatban azt is fontos leszögezni, hogy az akkori állam fordult el tagjaitól és hagyta, hogy lakosságának egy részét ideológiai alapon meggyilkolják. Ilyen oldalról az államnak nehéz emlékeznie...” – fogalmazott Szabó B. András.

A feldolgozás jó példái közül a beszélgetők kiemelték többek között a Csillagos Házak, a Holokauszt és a családom kezdeményezést, valamint az Ariadné Csoportot is, ahol embermentők és megmentettek dolgoznak együtt, hogy elsősorban fiataloknak közös előadásokon beszéljenek a holokausztról. György Péter a botlatókövekkel (Gunter Demnig német szobrász Magyarországon is számos helyen megtalálható alkotásai) kapcsolatban elmondta, hogy Magyarországon abban az esetben, ha minden botlatókő elhelyezésre kerülne számos utca lenne, mely – az áldozatok hatalmas száma miatt – az emlékezetnek egy olyan terhét fogalmazná meg, amivel élhetetlenné, feldolgozhatatlanná tennék azt az ott lakók számára.

György Péter arra a kérdésre, hogy hogyan lehet elérni, hogy valaki a másik ember szenvedése miatt érdeklődést mutasson, a pár éve történt cigánygyilkosságokat említette. Meglátása szerint ott ugyanis kifejeződött, hogy mai társadalmunk nemhogy nem szolidáris, sokkal inkább közönyt mutat. Szabó B. András szerint erős szimbólumok használatával lehet hatást kiváltani.

A disputapartnerek között egyetértés volt abban, hogy az a társadalmi norma és az a fajta elkötelezett felszólalás, mely ehhez szükséges a művészet szemléletformáló lehetősége mellett – tanításából és hitéből következően – egyházi feladat kéne, hogy legyen. Utóbbival kapcsolatban azonban felmerült az a kérdés, hogy az egyház – ha tényleg komolyan veszi tanítását –, miért nem áll ki komolyabban, elkötelezettebben és hitelesebben a rászorulók mellett.

Az interneten élőben is követhető beszélgetés végén a hallgatóság tehette fel kérdéseit és mondhatta el véleményét. A problémákat felvállaló és arra nem programszerű, hanem hosszú távú megoldásokat kereső véleménycsere alapján elmondatjuk: bárcsak ilyen vagy ehhez hasonló megoldáskeresés lenne érezhető a közbeszédben is.