Holtomiglan, holtodiglan immár hetven éve

Holtomiglan, holtodiglan immár hetven éve

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Boda Zsuzsa
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu nem messze a főváros határától. Szorgalmas, többségében istenfélő emberek lakták, akik hétköznap a földjeiken dolgoztak, vasárnap pedig, miután felvették szép ruhájukat, a falu két piros tetejű templomának egyikébe mentek attól függően, melyikben részesültek annak idején a keresztség szentségében.

Így ment ez már vagy százötven éve, amikor egy hűvös novemberi napon, több mint kilencven esztendővel ezelőtt, a lutheránus templom melletti negyedik házból újszülött kisbaba sírása hallatszott ki az utcára. Egy kisfiú érkezett a földre. Néhány nap múlva a kék szemű jövevény az édesapja után a János nevet kapta a keresztségben.

Tizenegy hónap múlva ugyanabban az utcába, csak a templom másik oldalán lévő hetedik házba küldött egy kisangyalt az Úristen: Zsuzsika lett a neve.

Telt-múlt az idő. Ezt nemcsak a fecskék el-, majd hazaköltözése jelezte, hanem az is, hogy a két gyereknek egyre nagyobb ruhákat kellett varrni. Sőt elérkezett az az év is, amikor a kis Janit anyukája először kísérte el a templommal szembeni evangélikus iskolába. Egy év múlva már Zsuzsika is a padban ült. Mint ahogy az akkoriban szokás volt, a felsőbb évfolyamosok sokszor együtt tanultak az alsóbb osztályba járó társaikkal, így aztán a két utcabeli is kétévente összekerült. Hogyan történt, hogyan nem, én azt nem tudom, de az biztos, hogy a csendes Janinak egy idő után megtetszett a copfos Zsuzsika. Ezt pedig igyekezett is a tudomására hozni – papírgalacsinokkal dobálta…

Ám idővel kinőttek ebből a korból is: Janit először leventének vitték, majd katonának sorozták. A falu bírója épp Zsuzsikáék mellett lakott, a leventék hadiszállása pedig az ő udvarán volt. Így történhetett, hogy Janinak is gyakran ott kellett őrködnie. Tudta ő azt, hogy a szomszédban nincs férfi a háznál: Zsuzsika édesapja a fronton van, így a két nőre maradt nemcsak az állatok ellátása, de a szántás-vetés a földeken, a piacra járás is. Nem volt magas a kőkerítés a két ház között, kapu is volt rajta, a fiatalember pedig többször is használta: hajnalban átjárt, hogy megpucolja a lovakat, majd felszerszámozza, és befogja őket a kocsi elé. Nagy segítség volt ez Zsuzsikáéknak. Ám Jani nem kérkedett jótettével, csak magában sóhajtozott a lány után.

Ezt tette akkor is, amikor néhány hét múlva Rákosszentmihályon a katonai sorozásra menet útjuk a Szalay fényképész nagy ablakos boltja előtt vezetett el. A cég reklámjaként ugyanis ott lógott Zsuzsika bekeretezett fényképe.

Aztán vége lett a háborúnak, és az élet lassan visszarázódott a régi kerékvágásba. Bálok és a Zsuzsikának el nem küldött szerelmes levelek után Jani egy nap összeszedte minden bátorságát, felöltötte legjobb ruháját, és lánykérőbe indult. Még időben tette, mert Zsuzsika kezére más jelentkező is akadt. Jani születésnapja után hat nappal volt az esküvőjük – hetven évvel ezelőtt.

Az Úristen nemcsak egymásnak teremtette őket, hanem meg is áldotta közös életüket. Igaz, adott próbatételeket is. Például amikor János egy forró nyári napon a vásárba menet egy fertőzött kútból ivott, és ennek következményeit közel egy évtizedig szenvedte. Másik nagy bánatuk az volt, hogy közös életüket az Úr – jó ideig – nem áldotta meg gyermekkel. De hitük nem rendült meg, egymás iránti szeretetük sem csökkent. Tizenegy esztendővel később egy napsütéses délelőtt aztán a Teremtő – egy cigányasszony képében – jó hírt hozó angyalt küldött Zsuzsikához, aki azt mondta neki: álmában Zsuzsikát látta egy kislányt ringatva karjaiban. A következő évben valóban egészséges kislánynak adott életet, akinek három évvel később megszületett a kishúga is.

Nap nem múlt el anélkül, hogy ébredés után – legyen az akár piacra menet hajnali háromkor – ne az Útmutató üzenete lett volna az első, lefekvés előtt pedig az utolsó a házaspár számára. Gyönyörű hangjuk az istentiszteleteken mindig kihallatszott, sok énekhez ma sem használnak énekeskönyvet. Minek is használnák, hisz fejből tudják őket! Jani huszonhét évig volt gyülekezetének hűséges és mindig szolgálatkész gondnoka, az Evangélikus Életnek pedig évtizedekig szorgalmas olvasója.

Házuk ma is a templomtól a hetedik ház, és a harangszó szavára gyakran lépnek be ma is – kilencvenen túl – karonfogva, mosolyogva annak az Úrnak a házába, aki előtt hetven évvel ezelőtt megfogadták: holtomiglan, holtodiglan együtt fognak élni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2017. február 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: házasság - szerelem -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!