Magasságok és mélységek esztendeje volt, amelyre egy ugyancsak ebben az évben megélt hegymászós élményen és a jól ismert zsoltárversen keresztül emlékezem: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 121,1–2)

Harminc évvel ezelőtt, 1987 májusában nyolcadmagammal még éppen a szigorlatra készültem a teológián. Emlékszem, hogy egyre növekedett bennünk a nyomás. A záróvizsgák előtti izgalom mellett egyre gyakrabban vetődött fel bennünk a kérdés: vajon merre vezet majd az utunk? Mi vár ránk pár hónap múlva, amikor kikerülünk a számunkra akkor még ismeretlen gyülekezetbe? Hogyan tudunk majd úszni a lelkészi szolgálat mély vizében? Harminc évvel ezelőtt a közegyházi helyzet is bizonytalan és feszült volt. Az evangélikus egyházban sokáig szinte mindent meghatározó Káldy püspök éppen ennek az évnek a májusában hunyt el hosszú és súlyos betegségben.

A magánélet területén is nagyon izgalmas heteket éltünk át akkor. Az esküvőnk előkészületének lázában is égtünk. Tervezgettük, elkészítettük, majd kiküldtük a meghívókat, jöttek a ruhapróbák, az ételrendelés és a különböző szervezési feladatok.

Annyira felpörögtek az események, és rövid idő alatt annyi minden történt, hogy szinte repültek a napok, a hetek és a hónapok.

A vizsgák, a diplomaosztó, a budavári templomban évfolyamtársaimmal együtt átélt felemelő ordinációs ünnep és zuglói meghitt esküvőnk után egy kedves, csendes Fejér megyei falucskában, Tordason találtuk magunkat. Barátságos, segítőkész emberek vártak ránk, és nagy szeretettel fogadtak bennünket. Az évtizedeken át szinte teljesen lakatlan parókia lakható otthonná alakításáért óriási erőket mozgósított a gyülekezet.

A felújítási munkák egyik fő motorja Homoki János kántor és asztalosmester volt, aki hónapokon át szinte minden szabad percében a parókián dolgozott. A rengeteg elvégzett munka után a nyár végén néhány napi aktív kikapcsolódásra gondolt, és meghívott minket is a feleségemmel együtt egy kis tátrai túrára. Így indultunk el a sárga Wartburggal vele, a legkisebb gyermekével, az akkor kiskorú Palival (ma soltvadkerti lelkész kollégánk) és feleségemmel négyesben.

Az egykori Csehszlovákia és Lengyelország határán lévő Rysyvagy másik nevén a Tengerszem-csúcs meghódítása volt a célunk. Ennek a viszonylag magas csúcsnak az egyik különlegessége, hogy speciális hegymászó segédeszközök nélkül, turistaösvényen is fel lehet jutni rá. Előbb egy hatalmas fenyőerdőn vezetett keresztül az út, aztán törpefenyők között haladtunk. Ezután egyre kisebb növények következtek. Festői hegyi tavak, tengerszemek mellett mentünk tovább, azután már csak a szikrázó, kopár kövek világa jött. Egyre fáradtunk, a levegőt emiatt is egyre szaporábban vettük. Amatőr hegymászóként az utolsó szakaszra eléggé elkészültünk az erőnkkel is. A „csúcstámadásra” csak kettesben vállalkoztunk a feleségemmel. Fizikailag gyötrelem volt a vége, de a látvány mindenért kárpótolt bennünket.

Az útikönyvek azt írják, hogy erre a csúcsra állítólag még V. I. Lenin is feljutott. Ha így volt, kíváncsi lennék, hogy ő mire gondolt, amikor ott járt. Nekünk ugyanis a lélegzetelállító látvány a teremtő Isten hatalmáról beszélt. Róla, aki hegyeket és völgyeket formált, aki bennünket is megalkotott, aki hordoz, aki tart, és aki őriz bennünket életünk útján, mélységben és magasságban. Bár nem szeretem dramatizálni a dolgokat, máig megmaradt bennem az a furcsa érzés, amikor a meredek sziklafalon lenéztem az ijesztő mélységbe, és beleborzongtam abba, hogy itt egyetlen rossz mozdulat is végzetes lehet… Olyan törékenyek vagyunk mi, emberek, akik sokszor áltatjuk és altatjuk magunkat a nagyra tartott fizikai teljesítményünkkel.

Pár hónappal később, amikor hidegebbre fordult az idő, a tordasi parókián igazán farkasszemet kellett néznünk a halállal. Nem egy átsuhanó gondolattal játszottunk el, mint ott a hegyen, amikor a mélységbe néztünk. Valóban csak hajszál híja volt, hogy nem haltunk meg mindketten a feleségemmel szén-monoxid-mérgezésben. A hálószobánk kölcsönkályhájában a füstcső elzáródott, és a mérges gázok nem hagyták el a kis helyiséget. Amikor először felébredtem arra, hogy rosszul vagyok, kimentem vizet inni, de gyanútlanul visszafeküdtem, és az ajtót becsuktam magam mögött. Másodszorra már nem értem el az ajtóig, mert az első lépés után összeestem. Máig sem tudom, hogyan sikerült fekve kinyitnom az ajtót, mert felállni nem tudtam. A földön fekve a friss levegőtől kicsit jobban lettem, és kivonszoltam magamat újra a konyhába, hogy vizet igyak. A szobából egy puffanást hallottam. A feleségem a friss levegő hatására megpróbált felállni, de kijönni már nem volt képes, mert összeesett, és elvesztette az eszméletét. Akkor jöttem rá, hogy óriási a baj. Máig nem tudom, hogyan volt annyi erőm, hogy kihúzzam őt, mert egyébként teljesen le voltak merevedve a tagjaim. A feleségem nagyon hosszú idő után tért magához. Az orvos szerint néhány percre volt tőlünk a halál…

Mindig megrendülök, amikor eszembe jut ez a történet. Mert egészen közel éreztem az Istent. Tudtam akkor, és tudom azóta is, hogy honnan jött a segítség. Az élő Úrtól, aki az eget és a földet alkotta. Mindez harminc éve történt. Három évtizedet kaptam azóta ajándékba. Isten oltalmazó keze tartott meg akkor, és tart azóta is. Mint ahogy valamennyi szeretett gyermekét. Áldott legyen az ő szent neve!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2017. május 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.