Olvasd: Máté 20,20–28.

„Aki köztetek nagy akar lenni, szolgáljon néktek.” (26. vers)

Erre az igére reáveti árnyékát a kereszt. Jézus arról a pohárról beszél, amelyet fenékig ki kell ürítenie s arról a vérkeresztségről, amellyel meg kell keresztelkednie. Az egészet az önfeláldozás gondolatába foglalja össze, hiszen abban, ami történik, életét adja Ő váltságul sokakért.

Jézus azonban ebben a beszédében különbséget tesz az önfeláldozó halál és az önfeláldozó élet között. A kettő közül az önfeláldozó élet a nehezebb. Meghalni sohasem könnyű, a halál előtt mindig meg kell birkózni az életvággyal és életakarattal. De sokkal könnyebb egyszer meghalni, mint minden nap meghalni, sokkal könnyebb egyszer s végérvényesen diadalmaskodni az életösztön felett, mint minden nap megfeszíteni a testet, s odaáldozni az életet.

Ezenkívül áll az is, hogy az önfeláldozó halálnak megvan a maga dicsősége, az önfeláldozó élet pedig szürke szolgalelkűségnek látszik. Nincsen nimbusza, nem hős katona, csak szürke civil.

Jézus vállalta az önfeláldozó életet is és az önfeláldozó halált is! Feláldozta idejét másokért. Ki tudja, milyen nehéz napja lehetett, s milyen fáradtan tért pihenőre, mikor éjnek idején bezörgetett Hozzá Nikodémus, a zsidók főembere, mert nyugtalan volt a lelke, s békességet keresett. Nem küldte el magától, hanem átbeszélte vele az éjszakát az újjászületés kérdéséről.

Milyen fáradt lehetett, mikor a Júdeából Galileába vezető hosszú úton, az utazástól elfáradva leült a Jákob forrása mellé, s ott csendben várta az árnyékban, míg a városba élelemért menő tanítványok visszatérnek. Mégis, mikor a bűnös asszony megjelenik a kútnál, szolgálatkészen próbálja megmenteni a züllött asszony lelkét, s rendbehozni életét. Élete világosan mutatja, hogy szeretni annyit jelent, hogy mindig van időm a másik ember számára.

A golgotai kereszt, melyre a fenti igében figyelmezteti tanítványait, bizonyítéka annak, hogy még üdvösségét is hajlandó feláldozni másokért. Vállalja Istentől az elhagyatottságot, hogy ne legyen többé senki e világon, akinek joga legyen elmondani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Vállalja a halált, hogy másoknak élete legyen. Alászáll a poklokra, hogy mi felemelkedhessünk a mennyekbe.

Ezt az önfeláldozó életstílust Jézus nemcsak éli, hanem követeli is az övéitől. Nem lehet letagadni, hogy a keresztyén élet területén kívül is vannak felemelő példái az önfeláldozó életnek, de ez a tapasztalat nem változtat azon a tényen, hogy az önfeláldozó élet ritkább, nagyobb, nehezebb és hősiesebb, mint az önfeláldozó halál. A kijelölt igék is ezt bizonyítják. Még Jézus tanítványai közt is úrrá lett az érvényesülés vágya és a hiúság. Még az oszlopapostolok is beleestek ebbe a bűnbe. Nem is tudja tartósan megvalósítani más ezt az önfeláldozó életet, csak az, akinél bekövetkezett a súlyponteltolódás, amit az evangélium nyelvén megtérésnek nevezünk. Az ember életének súlypontja általában az ÉN. Ez az alapállása, melybe mindig visszamerevedik, akármennyire is kilódítják belőle. A megtért ember súlypontja: ISTEN. Isten parancsa azonban ezt a súlypontot önmagáról áthelyezi a másik emberre s így válik a hívő ember szolgáló emberré.

Ti, a hétköznap egyszerű, poros közkatonái, másoktól észre sem vett, semmire sem értékelt emberek, emeljétek fel a fejeteket! Ha senki sem vesz észre benneteket, Jézus észrevesz s az élet alappilléreinek, a békesség és biztonság hordozóinak tekint titeket.

Ti pedig, hiú dicsőségkívánók, vegyétek észbe, s halljátok meg Jézus felhívását: „Alázzátok meg magatokat, hogy felmagasztaljon Isten annak idején!”

Hősi élet, önfeláldozó szolgáló élet, erre hív mindnyájunkat az, Aki életét és halálát egyformán nekünk ajándékozta.

Tűrd kereszted mindhalálig, Legyen példád Jézusod:
Jobb, ha szemed könnyben ázik, Mintha rád nap mosolyog.
Bár nehéz az élet terhe, Ez tanít, hogy nézz a mennyre,
Véle nyertes lesz szíved S boldogít majd szent hited.

Bízd Istenre mindhalálig Jámbor szívvel magadat,
S szenvedésed üdvre válik, Ha bizalmad hű marad.
Mit az Úr nyújt, azzal érd be, S tied lesz az égi béke;
Keskeny útról le ne térj, S tied lesz a menny, ne félj!
(461. ének; egyben imádság is!)