– Köszöntéssel kell kezdenem, hiszen ennek az interjúnak a megjelenésekor püspök úr már megünnepelhette a születésnapját december 2-án. Az én gyerekkoromban már a hetven felettiektől tudakolni szokták a hosszú élet titkát. Lehet-e erre valami receptje egy evangélikus lelkésznek?
– Az Ószövetség idejében az isteni kegyelem egyik jele volt a hosszú földi élet. Jézus Krisztus halála és feltámadása óta viszont az örök életre is igazoltan van „recept”: a benne való hit.
– Tudom, a mostani ünnepekre azért árnyékot vet, hogy ez év nyarán elhunyt püspök úr hitvese, akivel 1956 végén érkeztek Londonba, s akivel – felnevelve három gyermeket – hatvanhárom esztendőn át éltek példás szeretetben. Mindeközben töretlenül megmaradtak a Krisztus-hitben és a hazához való hűségben. Olykor azonban a hűség – József Attilát idézve – „talpig nehéz”. Az ön számára a hit, hitves, haza hármasából melyik kötelék iránti hűség volt a legnehezebb?
– Hadd tekintsem isteni kegyelemnek azt is, hogy számomra egyik vonatkozásban sem okozott gondot hűségesnek maradni. Talán nem mindig egyforma intenzitással élt bennem az Isten, a család és a haza iránti ragaszkodás, illetve szeretet, de az biztos, hogy soha nem hunyt ki, még csak nem is lanyhult.
– Főként hosszabb-rövidebb esszékből, alkalmi előadásokból válogatott kötete Küldetésben főcímmel jelent meg, ám címadó írásra nem bukkantam benne.
– A könyv címét az ötletgazdája, szerkesztője, Bakay Péter lelkésztársam adta. Bizonyára azért, mert tudta, hogy ezt – mármint a „küldetést” – én elhívásként kaptam megtérésem idején. Ez a küldetés permanens, és nem az én jótetszésemtől függ. Ez a küldetés örökkévaló, mert az, aki küldött, ő maga örökkévaló. Amikor életem egészét átgondolom, minduntalan arra jutok, hogy én tulajdonképpen nem is vettem észre, hogy öregedtem. Nem vettem észre, mert mindig volt tennivalóm, mindig volt olyasvalami, ami lekötött, ami meghatározott. De elsősorban nem én határoztam meg az életemet, hanem az én Uram, az én kegyelmes Istenem. És amikor erre gondolok, ma már könnybe is lábad a szemem, mert felidéződik bennem, hogy nemcsak „meghatározott”, hanem mindig velem is volt, támogatott. Zsóka révén is. És miként a házaséletünkben, a családomban, éppígy megáldott volt az életem a szolgálatban, a baráti körömben, az egyházamban is. Kimondva, leírva ezek csak szavak, de amikor az áldások tapinthatóvá válnak az ember mindennapjaiban, akkor megy végbe az, ami a megtérésnek az eredménye.
– Az írásra is felülről jött az indíttatás?
– Nem azért írtam meg a kötetben olvashatókat, mert elterveztem, hogy valamikor majd gyűjteményben is közreadom őket. Én mindig azért írtam, mert írni kellett. Ha úgy tetszik, felhatalmazást kaptam arra, hogy írjak. Ha az Isten megengedte, hogy jót írjak, akkor az nem az én érdemem, hanem az övé.
– Nem hiszem, hogy tőlem hallja először: ön sokak számára példakép. De vajon Pátkai Róbertnek kik voltak a példaképei?
– Nekem van egy szellemi atyám: Ordass Lajos. Tulajdonképpen Ordass Lajos püspök volt az, akit én példaképnek tekintettem. Számomra ő a helytállás szimbóluma. Vele való kapcsolatom eleinte a KÉMELM [Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége – a szerk.] képviseletében való találkozásokat jelentette, később azonban kapcsolatunk egészen bensőségessé vált, családjának több tagját is vendégül láttam Londonban. 1978-ban én értesítettem a Lutheránus Világszövetséget Ordass haláláról, illetve temetéséről, amelyen – a külföldi szolgatársak képviseletében – egyedüliként vettem részt. Erről A végtisztesség óráján címmel az Útitárs folyóiratban adtam számot. A teológián a vallástudományi tanszék professzora, Ferdinánd István és az újszövetségi tanszék tanára, Karner Károly volt rám a legnagyobb hatással. Ez a két ember nemcsak teológiát, illetve „gondolkodást” tanított, de emberséget is. Ismeretes, hogy az ötvenes évek közepén mindkettejüket kényszernyugdíjazták. Talán jelzi a viszonyunk mélységét, hogy én még évtizedeken át tartottam velük a kapcsolatot, Karner Károlyt a nyolcvanas években két hétre meg is hívtam magunkhoz.
– Lenyűgöző az a precizitás, amellyel püspök úr ifjúkora óta dokumentálja az életében történteket. Könyvében említi azt az 1953. március 6-án nyitott füzetet, amelybe – elolvasás után – minden könyvről azonnal leírta „spontán gondolatait”. Mint kiderül, kilenc hónap alatt harminchárom könyvről rögzítette „nyomban adódó” benyomásait.
– Mindig is olvastam. És a Szentírás mellett engem az irodalom, a filozófia és egyáltalán a gondolkodásnak, a művészeteknek a hatásai is mindig megragadtak. Eredetileg nem papnak készültem, hanem orvosi pályára. Viszont amikor az a bizonyos igazi elhívás megtörtént az életemben, azt én nem úgy fogtam föl – és azóta se úgy fogom föl –, hogy a „szent szférába” ne férne bele a világi szféra. Már hogyne férne bele, amikor a világi szféra megnyilvánulásai az egész teremtésnek, a kreációnak, az emberi létnek a kifejeződései. A profán és a szent együtt van, és a keresztyén ember – kivált, ha lelkész – ennek a két világnak az ütközési pontján helyezkedik el.
– Püspök úr a hazai egyházhoz is hűséges maradt. No, ez a hűség a rendszerváltozás előtt végképp nem lehetett könnyű…
– A Magyarországi Evangélikus Egyházzal sem vágtam el soha minden szálat. Ugyanakkor mivel bennem soha nem volt félelem, sohasem esett nehezemre az igazságért kiállni. A külföldi magyarok közül például én voltam talán az egyetlen, aki íziben reagált Gyurcsány őszödi beszédére. Megfogalmaztam egy nyilatkozatot, és annak rendje-módja szerint benyújtottam a londoni nagykövethez. Az egyházi, nemzeti, közösségi értékekeinket körömszakadtáig kötelességünk védeni.
– A Küldetésben című könyvben ékes bizonyíték erre „Horn Gyula miniszterelnök köszöntése”, amely valójában petíció az erdélyi magyarság védelme érdekében. Nem püspök úr válogatta a kötetbe került írásokat, de hadd kérdezzem meg: leginkább melyiket ajánlaná a kiválóan szerkesztett anyagból?
– Szeretném remélni, hogy az olvasók értékelik majd az írások sokféleségét. A könyv összességében arról beszél, hogy gyönyörűen összetett az élet, és oly sok szempontból lehet értékelni. Örülnék, ha a mögöttem ballagó generációk is csodálnák ezt a sokszínűséget, és belátnák, hogy érdemes élni. Hogy érdemes kereszténynek lenni, emberséget kutatni, értékelni és vigyázni magyarságunkat. Akkor is, ha nehéz. Mert a mi teremtő Urunk életre teremtette az embert. Azért, mert ő az élet.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2020. december 20-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.