Az 1956-os melbourne-i olimpia egyszeri volt és megismételhetetlen. Váratlan és hihetetlen. Boldogító és elszomorító. Attól függően persze, hogy honnan nézzük. Az újságíró, akinek megadatott, hogy az ötven évvel későbbi időutazásra a sportküldöttséggel tartson, élvezte a barátságukat, a közelségüket, emlékeik morzsalékait. A versenyzőnek, aki visszakocogott arra a helyre, ahol ifjontin vitézkedett, ahol kipróbálta erejét, és célba ért, ajándék volt az időskor küszöbén az álomba ringató felfedezés: volt egyszer valaki!

Erővel látni

Az utazás Melbourne-be az egykori résztvevőkkel, a még élőkkel, az úgy-ahogy egészségesekkel mély nyomot hagyott azokban, akik még hisznek a kegyelem gyümölcsében. Nincs boldogítóbb érzés annál, mint amikor az öreg bajnok visszamegy fiatalkori sikereinek színhelyére – ha kell, a világ végére –, és néhány órára visszafiatalodik attól, amit a hely szelleme és a találkozás nyújt.

Ez történt most is, amikor az 1956-os melbourne-i olimpia magyar résztvevőinek egy kisebb csoportja – a bátrak csapata – kiutazott Ausztráliába, hogy más országok egykori résztvevőivel egyetemben megemlékezzen egy szívszaggató olimpia lelket emésztő óráiról, amelyek megosztották a figyelmet a versenyek és a haza, a sportolók jelene és jövője között. Két hét Ausztráliában ötven évvel az olimpia után – a bajnok most már élete végéig böjtöl belőle.

Erővel látni, erővel érezni – ez az újabb találkozás fő motívuma. Farkas Imre, a Hunics Józseffel párban tízezer méteren bronzérmes kenus később így vall: „Kihívás és bizonyos értelemben megpróbáltatás volt ide újra elutazni, de az élmény kárpótol mindenért. Nem gondoltam, hogy ezt megérem…”

Egyikük sem gondolta. Belenőni az évek számába s aztán gondolatban visszafiatalodni: lehet, hogy ez intenzívebb, mint fiatalnak lenni?

Felvonulás az egykori olimpiai stadionban. A stadion már nem az, ami volt. Többször átépítették, átalakult. Ma a krikettnek és az amerikai futballnak ad otthont. A nézőtéren egy karéjban öt-hétezer érdeklődő. A zöld füvön fehér székek. Ezekre ülnek majd le a bevonulók. Megismétlődik, ami egykoron kiváltotta a világ csodálatát. Újra felcsendül az olimpiai himnusz. Ausztrál lányok lejtik a táncot a stilizált görög oszlopok között. Az olimpiai láng útja 1956-ban a nagy kivetítőn. És a stadionba egyszer csak bevonulnak a még élő, egykori lángvivők. Felizzik a tekintet, áttüzesedik a szív. A megbecsülés jele a jelenlétük. Frissek, fiatalok, ahogy fél évszázaddal ezelőtt. Lassan gördülnek be utánuk a Holden autók.

Huszonnégy zászló mögött

A kivetítőn az olimpiai falu 1956-ban. A szovjet sportolók melegítőjén premier plánban az CCCP felirat. Jeney László, az aranyérmes vízilabdacsapat 2006 áprilisában elhunyt tagja mondta korábban: „Az a négy betű, CCCP az események ismeretében olyan undort keltett bennünk, legalábbis bennem, hogy egyszerűen levegőnek néztük őket. Bár néhány játékos most azt mondja utólag, hogy beszéltünk azért velük, de én – emlékezetem szerint – nem álltam szóba egyikükkel sem. Sőt… Bár nem tudom, mai szemmel talán elítélendő… Kuc nyert a stadionban, és utána ugye eljátszották a himnuszt. Az akkori érzéseink és gondolataink tükrében kell visszagondolni arra, hogy néhányan ott a himnusznál nem álltunk fel.”

És jönnek maguk az ősz hajú sportolók. A kivetítőn az 1956-os filmkockák. A valóságban is behozzák valamennyi részt vevő ország zászlaját a stadionba. Ám csak huszonnégy zászló mögött menetelnek sportolók, összesen háromszázan, az öregség drámai ellenpontjaival. Többen tolószékben vagy mankókkal. Labirintusban. Tágas és egyenes folyosó nélkül, egyenetlen szívveréssel. És mégis: az arcuk sugárzik, az öröm hajójában úsznak. Megérték ezt a napot!

Az első nagyobb küldöttség a briteké. De a finneket például csak egy sportoló képviseli.

1956-ban a magyar csapat zászlaját Csermák József, Helsinki olimpiai bajnoka vitte, látjuk a kivetítőn. 2006-ban a magyar zászló mögött elsőként Szigeti Zoltán világbajnok kajakos tolószékben kerekezik. (2007-ben távozott az élők sorából.)

Néhány nappal később irány az egykori olimpiai falu. Az izgalom egyre nő, amikor begördülünk a képzeletbeli kapun. Mert már se kapu, se falu, semmilyen oszlop vagy tábla, egyéb tárgyi emlék nem hirdeti, hogy ezen a helyen, a németek alapította Heidelbergben a sportolók nagy családja táborozott. Egyik-másik házacska még áll, de átszabva, kifordítva, a legtöbbje helyén azonban új épült a polgárok kívánsága szerint. Marad a fantázia, amely a dolgokat a maguk egyediségében és egyszerűségében ragadja meg. A kacskaringós utcácskák elvezetnek a helyhez, közel a „bejárathoz”, ahol a magyar csapat szállása volt. Itt áll meg az autóbusz a melbourne-i magyarok koszorújától övezve.

Megható a pillanat, ahogy az öregedő bajnokok leszállnak a járműről, és körbehordják tekintetüket a semmin. Vajon mi jár a fejükben? Ötven évvel ezelőtt éjszakánként a telefon mellett ült valaki, és próbált Pestről hírt kapni, s ha sikerült, rögtön megosztották egymással. Nagy beszélgetések mondatfoszlányait vitte a szél, beszélgetésekét, amelyek arról szóltak: kint maradjanak, vagy hazajöjjenek? S aztán együtt sírtak, amikor valamelyikük úgy döntött, hogy kipróbálja a latin bölcsesség, az „audentes fortuna iuvat” – a merészeknek kedvez a szerencse – igazát, és kint marad.

A magyar sportcsapat aranyozott emléktáblát leplez le a téren, amely angol és magyar nyelven adja tudtul, hogy ezen a helyen volt fél évszázaddal ezelőtt a magyar csapat szállása. Az időutazás feltépi a régi sebeket. Ahol csak lehet, felzaklat, cibál és tép, aztán megáll az inga. Felülkerekedik a megnyugvás, a beletörődés.

A vívóversenyek egykori színhelyén, St. Kildában mennénk be a városháza gyönyörű termébe, ahol a vívóversenyek zajlottak, de a terem nincs többé. Feldarabolták, ahogy az ötvenes évek Magyarországán a nagypolgári lakásokat, albérleteket kreálva belőlük. Marad a közös fénykép az épület bejárata előtt a lépcsőn és a pillanatban rejlő gondolat, amely mégiscsak a legnagyobb erő a világon.

Víz a parkett helyén

Ballarat másfél órás vonatút Melbourne-től. Ide is zarándokút vezet, a kajak-kenu és az evezősversenyek színhelyére.

„Ballarat döbbenet! – mondja Farkas Imre kenus. – Azóta kettős látásban szenvedek. Ami ötven évvel ezelőtt élmény és látvány volt, az mára teljesen megváltozott. Ez itt abban nyilvánult meg, hogy ez a csodálatos tó és környéke is pusztulásnak indult: nincs benne víz! Én mint vízi ember nagy krátert találtam a helyén.”

Nem a tévedéseink, hanem az illúzióink miatt szenvedünk. Farkas Imre is szenved. Aztán hátat fordít a valamikori tó helyének, és boldogtalanságában szótlan lesz. Nem ő az egyetlen, akit a képzeletbeli árnyak Melbourne-ben üldöznek.

A tornaversenyek színhelyén ma Art Centrum van. Úgy szemléljük az épületet, mint egy előkelő idegent. Az akkori bajnokoknak semmi közük sincs hozzá.

A valamikori úszócsarnokban legalább a tetőszerkezetet a helyén találjuk, de a vizes sportok helyett labdajátékot űznek benne. Tumpek György, a delfinkirály, a kétszáz méteres pillangóúszás bronzérmese így is vizet lát a parkett helyén. „A 2-es pályán rajtoltam – mondja. – De eltaktikáztam a versenyt. Nem volt nagy állóképességem, viszont gyors voltam. Át kellett állnom arra a taktikára, hogy a végére is maradjon erőm. Elengedtem őket, és mire százötvennél észhez tértem, addigra már tetemes előnyük volt. Hátulról robbantam rájuk. Ha előbb tudok robbantani… Most keseredtem el igazán…”

Csalás és ámítás? Csak a fogadtatás igaz, hogy a Crow kaszinóban az ír Delany, az ezerötszázas olimpiai bajnok átöleli a középtávfutó Táborit, és elrebegi: „De jól nézel ki!” Ahogy a későbbi olimpiai győztes, a birkózó Polyák Imre (2010 óta ő sincs már életben) maga elé meredve izzással mondja: „Ha valamit egyszer megfogadtam, azt végig is vittem.” Ahogy Korondi Margit, az aranyérmes tornászcsapat tagja csillogó szemmel állítja, élete legboldogabb pillanatainak sűrítménye ez a közösen eltöltött néhány nap. Ahogy Al Oerter négyszeres amerikai diszkoszvető olimpai bajnok a mikrofonba kiáltja: „Ne hagyjátok el magatokat!” (2007-ben, egy évvel később ő is itt hagyott bennünket…)

Ne hagyjátok el magatokat! Kemény szavak. Befejezésül Pilinszky Jánost idézem: „Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája – mondja Egy költő naplójából című írásában. – Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.”

Ehhez segített hozzá a 2006-os időutazás vissza Melbourne-be.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 49. számában jelent meg, 2016. december 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.