Négy kérdéssel fordultunk interjúalanyainkhoz. Kíváncsiak voltunk gyökereikre, családi helyzetükre. Megkérdeztük, hány évesen és miért vállaltak presbiteri szolgálatot. Az is érdekes, hogy ki mit tart a legfontosabb megvalósítandó feladatnak szolgálata közben. Segíti-e vajon ebben világi foglalkozása? S végül arra is választ vártunk tőlük, hogy milyen tulajdonságokkal bír az ideális presbiter.

Hordozzuk valamennyiüket, családjukat és gyülekezetüket, lelkészeiket imádságban! S példájuk bátorítson: Isten mindannyiunkra bíz feladatot, szólít, hív közösségébe. Merjünk igent mondani, bízzuk rá magunkat vezető kezére, és vállaljunk olyan feladatot, amelyet jó szívvel, a nekünk adott tálentummal el tudunk végezni!

„Most itt a helyed!”

Sztankó Gyöngyi nyíregyházi lelkész egy idén nyolcvankettedik évében járó presbiter asszonyról mesélt, aki mögött több évtizedes hűséges szolgálat áll. A rozsrétszőlői gyülekezeti házban – a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség 4. körzetében – évekig gondnok is volt. Most is igen aktív, hála Istennek, jó egészségi állapota engedi, hogy részt vegyen a feladatok ellátásában. A lelkésznő által indított Luther-rózsa Egyesületük alapító tagja és jegyzője. Szeret hímezni, oltárterítőket is készít, sokat olvas, mindenben segít.

Csengeri Andrásné, Erzsike néni: „Apai-anyai ágon annak a háromszáz családnak a leszármazottja vagyok, amelyik Nyíregyházát telepítette. Nálunk természetes volt, hogy kicsi korunktól fogva – öten voltunk testvérek – apuval elmentünk a templomba. Anyu is járt persze, de ő a gyereknevelés miatt máskor. Belenőttem az evangélikus egyházba: egyházi iskolába jártam hatodikos koromig. Átéltem az iskola államosítását, és Istennek hála, részt vehettem sok évvel később mint presbiter az iskolánk visszavételének »harcában«. Hogy miért vállaltam a presbiterséget? Az Úristen azt mondta: »Most itt a helyed!« Amikor nyugdíjas lettem, akkoriban volt az erdélyiek segítése, ruhaosztás, s tevőlegesen bekapcsolódtam a munkába. Hamarosan képviselő-testületi tag, majd 1992-től presbiter lettem. A civil életemben – egy építőipari nagyvállalatnál – harminchat éven át vezettem jegyzőkönyveket, s ezzel a tudásommal is segíteni szerettem volna a gyülekezetnek. A rendszerváltás kezdeti éveiben megkezdődött a Kossuth-gimnázium visszavételének szervezése, majd azért küzdöttünk, hogy legalább egy általános iskolánk is legyen. Később pedig még óvodánk is lett. Az Úr nagy kegyelme, hogy nem mi mentünk győzködni az iskolákat, hanem ők jöttek hozzánk, hogy vegyük át őket! Tehát volt feladat, benne lehettem a sűrűjében. Életem egyik legszebb napja volt, amikor a visszaszerzett iskolából végig, a Kossuth téren át, jöttek sorban a gyerekek, a pedagógusok, és a templom tárt kapujában vártuk őket, az egész presbitérium. Mind a négy unokám a Kossuthban végzett, nagyon jó alapot kaptak, hála érte Istennek. A kilencből három dédunoka pedig már az evangélikus általános iskolában tanul. Fiam a Kertvárosban felügyelő, zsinati tag. Segítik az elesetteket, és erre ott is nagyon nagy szükség van!

Bár most visszavonulok a presbiterségtől, feladatom lesz bőven továbbra is! Öt kör bibliaóráján veszek részt rendszeresen; ezekben a kis körökben szeretjük egymást, szükségünk van egymásra. Fiam, férjem mellett otthon gyakorló háziasszony, nagy- és dédmama vagyok. Úgy érzem, áldás van a családom egyházi szolgálatán, áldás az egész nyíregyházi gyülekezet munkáján. Jó közösségben élhetek, szeretnek, megbecsülnek. ”

A legfiatalabb büki gondnok

„A Büki Evangélikus Egyházközség március 11-én választotta meg új presbitériumát a 2018–2024 közötti időszakra. Nem is tudom, volt-e valaha olyan fiatal gondnokunk, mint a most megválasztott Iliás Kristóf – mondja Simon Réka lelkész. – Nem lesznek különösebben új feladatai, hiszen az utóbbi években egyre inkább a jó gazda szemével nézte az egyházközség ingatlanait. Amellett, hogy a gyülekezet ifjúságának egyik motorja, informatikával és médiával kapcsolatos önkéntes munkája során barátaival együtt egyre többet dolgoztak, éltek a gyülekezeti házban, volt figyelmük a templomra, a parókiára. Ez már akkor elkezdődött, amikor a gyülekezet bábcsoportjának tagjaként a több órán át tartó próbákon Kristóf is »belakta« a gyülekezeti házat, hiszen a csoport tagjai, majd az idősebbjei egyre inkább maguk takarították az épületet, használták a konyhát, pakoltak a házban és a templomban. Amikor új konyhabútort készíttethettünk, Kristóf volt az egyik fiatal, aki kiválaszthatta, hogy milyen legyen. A gyülekezet ifjúsági önkormányzatának tagjaként pedig az utóbbi években tanácskozási joggal ő képviselte a fiatalokat a presbitériumban. Mára leginkább Kristóf lett az, akinek a tekintete számba veszi a gyülekezet ingatlanainak minden négyzetcentiméterét, és akinek gondja van mindenre.”

Iliás Kristóf: „Az evangélikus egyház mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. A gyülekezeti életbe való bekapcsolódásom első fontosabb momentuma 2006-ra vezethető vissza, ekkor alakult meg ugyanis a büki bábcsoport, amelynek tíz éven keresztül tagja voltam. Ez idő alatt ifis alkalmakra jártam, és rendszeres látogatója lettem nagyobb egyházi eseményeknek is. Az évek során egy jól összeszokott ifis csapat alakult ki a gyülekezetünkben. 2012-ben Simon Réka lelkész kezdeményezésére megalapítottuk az egyházközségen belül működő ifjúsági önkormányzatot, IÖK-öt, amelynek a főbb feladatai közé tartozik az ifjúsági programok szervezése, lebonyolítása. Az IÖK tagja tanácskozási joggal részt vehet az egyházközség presbitériumának ülésein. Így kerültem közel a presbitériumhoz, és láttam bele a gyülekezeti munka komolyabb részébe is. Adott volt tehát, hogy az újonnan megalakuló presbitériumnak huszonegy évesen a legfiatalabb tagja legyek.

Gyülekezetünk történetében nagyon fontos év lesz 2018, ugyanis Bük ad otthont a tizenkettedik Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozónak. Bár a Szélrózsát nagy létszámú szervezőcsapat készíti elő, fontosnak tartom, hogy legyen mögötte erős helyi gyülekezet, ami segíti a szervezők munkáját. A dolog szépsége, hogy a Szélrózsa találkozó médiamunkaágának felelőse lehetek, így jobban belelátok a szervezési feladatokba.

Hogy milyen is a jó presbiter? Szerintem olyan személy, aki segíti a lelkész munkáját, kreatív és új ötletekkel áll elő, melyeket megoszt presbitertársaival is. Fontos, hogy tartsa a kapcsolatot a gyülekezeti tagokkal.”

A felső Vezető és a felső vezetők

Lelkészcsalád fiaként Sághy András – fiatal kora ellenére – máris komoly életútra, laikusként végzett szolgálatra tekinthet vissza. Míg testvére a lelkészi pályára lépett, ő igen érdekes világi karriert választott: „fejvadász”, menedzsmenttel foglalkozik, coach, felső vezetőket választ ki. Elhívatása az Isten szolgálatára azonban egyértelmű számára.

Sághy András: „Evangélikus lelkészcsaládból származom, így számomra egyházi közösséghez tartozni már gyermekként is teljesen természetes volt. Talán furcsán hangzik, de visszatekintve az ember mintha »beleszületett« volna a vallásba, a hitbe, a rendszerváltás előtti falusi gyülekezeti miliőbe. Az istentiszteletek, bibliaórák, ifjúsági alkalmak hitet formáló ereje mellett az »egyházfenntartás« profánabb formája akkoriban a templomi padok mázolásában, a templom falának festésében és hasonló tevékenységekben merült ki. A templom, a közösség természetes közeg volt. Identitásom öntudatlan megnyilvánulása volt gyermekként az is, hogy ha valaki megkérdezte, ki vagyok, a válasz sokáig ez volt: »A nagyalásonyi pap fia.« Ez akkoriban vidéken tökéletesen elég is volt bemutatkozásként. A gyülekezet, a vallási közösség olyan természetességgel vett körül, mint az oxigén – hiányát először Budapestre kerülésem, új gyülekezetet keresésem során tapasztalhattam meg. A gondviselés azonban hamarosan itt is egy nagyszerű gyülekezetbe vezetett. Alig csatlakoztunk feleségemmel a pesterzsébeti közösséghez, amikor Győri János Sámuel felkért, fogadjam el a presbiteri jelölést. Annak ellenére, hogy alig ismertek minket a testvérek, megszavazták nekem a bizalmat. Huszonkilenc évesen, kezdő presbiterként igyekeztem ezt a bizalmat megszolgálni, de még ennél is erősebb motiváció volt a hasznosság érzése. Ma is hiszem, hogy aki Istentől, a közösségtől ennyi mindent kap, annak kötelessége a közösség számára tudása, tálentumai szerint vissza is adni. Ennek az anyagiakon túl meg kell nyilvánulnia az odaszánt időben, a különféle szolgálatokban, a társadalom felé megtett misszióban. Emellett vallom, hogy protestáns emberként is kötelességünk tudásunkat, hivatásunkból fakadó ismereteinket és képességeinket, anyagi eszközeinket a gyülekezet, azon keresztül pedig a tágabb társadalom felé is hasznosítani, hiszen ezek nem csak az egyéni boldoguláshoz, »karrierépítéshez« bízattak ránk.

Miután Pesttől búcsút vettünk, és családommal együtt vidékre költöztünk, presbiterség szempontjából egy hosszabb interregnum következett, de ebben az időben a hasznosság érzéséhez jól jöttek az egyházi elnökségtől, kerülettől érkező megbízatások. A 2018-as év állított vissza a presbiteri szolgálatba: a domonyi gyülekezet tagjai jelöltek, és szavaztak bizalmat nekem. Bízom benne, hogy az előttem álló presbiteri szolgálatban itt is hozzá tudok tenni valamit a közösség épüléséhez. A multinacionális cégnél vitt feladatomból kifolyólag másként tekintek egy problémára, de hátteremből fakadólag vagyok annyira »egyházias« is, hogy tudjam, egyházi közegben mi működik, mi nem. Ez a kombináció is kínál talán némi hozzáadott értéket a közösség számára.

A jó presbiter ismérvei szubjektívek, és úgy vélem, a helyzettől, gyülekezettől és még sok mástól is függnek. A megélt hit mellett kiemelném az odaszánt és önzetlen szolgálatot, legyen az bármilyen jellegű – odaszánt idő, anyagi támogatás, példamutatás, és így tovább. Egy jó presbiter együtt gondolkodik a gyülekezet tisztségviselőivel, elnökségével, optimális esetben tehermentesíti őket, és a gyülekezet épülésén, a keresztyén misszión munkálkodik. A jó presbiternek távlatosan is kell gondolkodnia, hiszen nemcsak a mában-mának élünk, hanem így remény szerint gyermekeinkre, unokáinkra is működő evangélikus egyházat tudunk örökül hagyni. A közösségben, közösségért megélt hit számomra egy egészen másfajta minőségű boldogságot jelent, mint az anyagiak által elérhető. Presbiterként erről is őszintén és aktívan tanúságot kell tennünk mások épülésére, de a magunk megerősítésére is.”

Katolikusból hitvalló evangélikus család

„Lelkészként úgy érzem: nagyon fontos figyelemmel követni a templomba járókat. Ki, mikor, hányszor jön el, és hogyan vesz részt az istentiszteleten. Ákos és felesége, Csilla eskető lelkésze voltam 2014-ben. Római katolikusként érkeztek, ennek ellenére az esküvő után egyszer csak megjelentek a vasárnapi istentiszteleten, majd a következő vasárnap és utána is – mondja Jakab Béla óbudai parókus lelkész. – Csilla Óbudán konfirmált, Ákos pedig, amikor Szentendrén kapott állást, ott, de továbbra is tartották a kapcsolatot az óbudai gyülekezettel, majd a szentendrei munkakapcsolat megszűntével ismét minden vasárnap eljött valamelyikük. Közben két kislányuk született. Úrvacsoráznak, példásan élik a gyülekezeti életet. Abba a rendszeres tíz százalékba tartoznak, amelyik minden vasárnap istentiszteletre jár. Szeretik az istentiszteletünk egyszerű, áttekinthető, ugyanakkor magasztos voltát. Ilyet átélni nekem lelkészként csodálatos dolog!

A presbiteri jelölését én kezdeményeztem. Úgy gondolom: az is feladata egy lelkésznek, hogy olyan tagokat is hívjon a »szűk magba«, a szolgálatba, akik nem tagjai eleve ennek a körnek. Ákos örömmel vállalta, hogy pótpresbiter lesz. Ki-ki egy feladatkörrel van megbízva idén választott presbitériumunkban: Ákos az ifjúság és a kultúra felelőse lett. Új színt hoz a gyülekezet életébe, és általa is meg tudunk szólítani még többeket. De van olyan új presbiterünk is, aki a hit- és erkölcsoktatás révén lett presbiter: a fia járt hitoktatásra, nálunk konfirmált – s a család is elkezdett templomba járni, járulékot fizetni, példásan részt venni a gyülekezet életében. Fontosnak tartom, hogy a lelkész hívja fel a figyelmet rájuk a szélesebb gyülekezeti közösség előtt, s a mostani választáson sikerült is ilyen tagokkal bővíteni az óbudai presbitériumot. A hit- és erkölcstanoktatás missziói lehetőségeit is megmutatta nekem ez a folyamat, amiért végtelenül hálás vagyok Istennek. Van honnan meríteni!”

Horváth Ákos László: „Családom anyai ágon protestáns, az apain katolikus volt, engem utóbbi liturgia szerint megkereszteltek, de szüleim – állami tisztviselő mivoltuk miatt – nem gyakorolták hitüket. Mindezek ellenére közel hatéves lehettem, amikor apai nagymamám jóvoltából – titokban – megnézhettem egy csodaszép képekkel teli Bibliát. Nagymama sokszor ebből a könyvből mesélt, karácsonyonként elvitt a betlehemes előadásokra. De azután ő meghalt, én pedig a lázadó tinédzserkorba léptem. Bár nem mondhatom, hogy életem a továbbiakban Jézusról megfeledkezve zajlott, de összegezve elmondhatom: ahányszor konfliktusba került bennem a test és a lélek, mindig az előbbi győzedelmeskedett. Ennek legkézenfekvőbb példájaként saját hibámból kiléptem első házasságomból. Egész életemet kitöltötte ez a harc, míg saját káromon tanulva meg nem értettem a Biblia jó néhány tanulságát. Gondolhatok itt például Nabukodonozor, Jónás vagy a tékozló fiú történetére. Jézus azt mondta Péternek: akár hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani. Hát pont ő ne tette volna meg, akár velem is? Elérkezett az életemben egy pont, amikor az a titkos gondolatom, hogy szeretnék végre kiegyensúlyozott életet, szeretnék egy vallási közösséghez tartozni, hogy ne tévesszek megint irányt, meghallgatásra talált. Megismerkedtem Csillával, 2014-ben elhatároztuk, hogy összeházasodunk, de templomi szertartást szerettünk volna, ezért készek voltunk felekezetváltásra is. Érdekes adalék, hogy mindeközben a szentendrei orvosi rendelőben kezembe került egy evangélikus szórólap, amely a Zsolt 23,1-re alapult: »Az Úr az én pásztorom.« Ezt olvasgatva beugrott a Luther című film. Úgy éreztem: megkaptuk az iránymutatást. Csilla a biztonság kedvéért levélben megkeresett néhány protestáns gyülekezetet. Innentől már mágnesként vonzott be minket az evangélikus egyház. Nemcsak az esküvő tárgyában nyugtatta meg lelkiismeretünket, de valami csodálatos módon a felkészítés alatt Csilla jelentkezett egy álláshirdetésre, amelyet történetesen a szentendrei evangélikus óvoda adott fel. 2014 októberére, mire az óbudai evangélikus templomban összeházasodtunk, ifjú feleségem már a szentendrei evangélikusoknál dolgozott! Jómagam decemberben szintén másodállást vállaltam ott. Azóta született két gyermekünk, és munkaviszonyunk megszűnése után mindketten az óbudaiakhoz igazoltunk, lehetőségünkhöz mérten látogatva az istentiszteleteket.

Hogy mit jelent nekem a presbiteri szolgálat? »Csak« pótpresbiter vagyok. Már egy hete. Válaszomat részben kapcsolnám az első kérdéshez. Mindezek után, amiket átéltem, jelölést kapni és azt el nem fogadni már nem lehet. Kértem az Urat: csak akkor válasszanak meg, ha valóban segítségére lehetek a közösségnek. Úgy érzem, a közösség gyarapítása a végcél, az egyházközség rendezvényeinek szervezése lesz az a terület, amelyen számítanak rám. Nos, a világi életben sem csinálok mást.”

„Legyünk kovász”

Nagy Szabolcs, Sopron: „Elég sok szálon kötődöm az evangélikus egyházhoz, és folyamatosan Isten kezében érzem magam. Tulajdonképpen beleszülettem az evangélikus egyházba. Édesanyám evangélikus, és bár édesapám – akkor még – katolikus volt, bátyámmal mindkettőnket evangélikusnak kereszteltek. A hetvenes években nem volt éppen támogatott a templomba járás, mégis minden vasárnap elmentünk a győr-nádorvárosi templomba. Magától értetődő volt, hogy konfirmálok, és Ittzés Gábor lelkészünk vezetésével az ifiben folytattam, miközben a megyei Mustármag egyesületben is egyre inkább otthon éreztem magamat. A Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség pécsi Bárkájában való részvételem után jött az elhívás, így elvégeztem a teológián a hittantanári képzést. Feleségem is evangélikus. Hol máshol, mint egy evangélikus táborban, Szárszón ismerkedtünk meg. Aztán átéltem még azt a csodát is, hogy édesapám sok aktív gyülekezeti év után, több mint hatvanévesen konfirmált.”

Arról, hogy miért vállalta el a presbiteri szolgálatot, így vall: „A Mustármag egyesületben láttam, hogy milyen az, amikor maga a közösség alakítja az életét, a szokásait. Nem volt tehát ismeretlen, hogy közösségben, együtt gondolkodva keressük a krisztusi utat. A Mustármagban táborokat, csendesnapokat szerveztünk és vezettünk, ami igazán jó terep volt arra, hogy már fiatalon megéljük, milyen munkával jár a hitélet szervezése. Hogy milyen ereje van egy ilyen közösségnek, jól mutatják a számok. Az előző ciklusban hat tag volt, a most kezdődőben öt tag van a soproni presbitériumban, akik az akkori egyházmegyei ifjúságból ismerjük egymást, és a megye más egyházi szervezeteiben is ott vannak az egykori mustármagosok. Feladatomnak tekintem a fiatalok segítését, hogy jó feltételekkel nekik is legyen lehetőségük az egyházi kormányzást kicsiben megtapasztalni. Ilyen élményekkel egyértelmű volt számomra, hogy ha feladatra hívnak, akkor megyek. Ugyanakkor tudom, hogy a presbiteri tisztségen kívül is sokat lehet tenni a gyülekezetért, az egyházért. Harminchat évesen lettem presbiter. Azóta két cikluson keresztül segítettem a gyülekezeti munkát, és most újabb hat évre kaptam megbízást. A legfontosabb feladatnak presbiterként azt tekintem talán, hogy hirdessük Isten hívó szavát, és legyünk kovász, legyen lelki ébredés a városban. Ha ebből a soproni evangélikus gyülekezet is kiveszi a részét, akkor már léptünk egyet előre.

Célom, hogy aktivizáljuk a gyülekezeti tagokat. Beszéljenek többet egymással, a világgal! Aki csak tud valamit tenni, lássa és találja meg a saját feladatát a közösségben! Istennél mindenkinek helye van. A munkáim során szerzett gyakorlat segít abban, hogy a kijelölt célokra tudjak figyelni, és közben minél több vonzatos paraméterre és következményre figyelemmel legyek. A dolog visszafelé is működik, a hitem, a másik emberben Isten csodálatos teremtésének felfedezése segíthet a hétköznapi problémákon felülemelkedni és meglátni mindenkiben a jót.

A »jó presbiter« alapelvárásai számomra egyértelműek: hívő, a Bibliát aktívan forgató, elkötelezett, nem bezárkózó, hanem testvéri. Érzi Isten szeretetét, és ezt tovább tudja adni. Minden szavunkkal, cselekedetünkkel Jézus Krisztusra kell mutatnunk, hozzá kell hívnunk embertársainkat. Ami ezenfelül személyes elvárásom: képes dönteni, a döntését meg tudja indokolni, és fogékony arra, hogy belássa, ha meg kell változtatnia a véleményét. Ugyanakkor tud és mer nemet mondani, akárki is az előterjesztő. Csak akkor szabad valamiben döntenünk, ha meg vagyunk győződve annak alaposságáról. Éppen ezért a presbiter kérdez, kérdez és kérdez. 

2016 elején négy hónap alatt hét presbiteri ülésünk volt Sopronban, amelyek közül az egyik tanácskozás délután 5 órakor kezdődött, és 23 óra 20 perckor ért véget. Érdekes, hogy ez a megbeszélés volt talán az, amelyiken a leginkább csapatként tudtunk közösen gondolkodni és dönteni. Fárasztó és megterhelő, de egyben felemelő élmény volt. A presbiteri munka nem működik a család segítsége nélkül. Azt az időt, amit a gyülekezetre szánunk, a szeretteinktől vesszük el a közösség érdekében. Így ők is a gyülekezetekért dolgoznak – láthatatlanul.

A jó presbiter teljes erőbedobással fel akarja szántani a pályát, de nem gondolja, hogy egymaga képes megnyerni a meccset, hanem tisztában van annak a három betűnek a jelentésével, amelyet Johann Sebastian Bach is a művei végére írt: S. D. G., azaz egyedül Istené a dicsőség.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2018. április 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.