– Mi az idei ökumenikus imahét legfőbb üzenete? 

– 2018-ban a tematikát a karibi egyházak ökumenikus tanácsa a helyi katolikus közösséggel együtt állította össze. Legalább öt-hat évvel előbb kell megpályázni ezt a feladatot. Az idei imahét alapigéje Mózes második könyve 15. fejezetének 6. verse: „Uram, a jobbod kitűnik erejével…” Az ebből fakadó üzenet az, hogy Isten ereje nyilvánvalóan megmutatkozik a mindennapokban, hétköznapi életünkben.

– Az imahét mozgalmában részt vevő egyházak, gyülekezetek eltérhetnek az előre maghatározott tematikától?

– Mind a nyolc napnak megvan a maga mottója, az elsőnek például az, hogy „szeressétek hát a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban”. Ehhez illeszkedik még négy ige, s ezek közül választhatják ki az igehirdetők, hogy melyikről prédikálnak. A gyülekezetek szabadon dönthetnek arról is, hogy megtartanak-e minden imanapot, vagy csak egy-egy alkalmat szentelnek ennek az ügynek. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa csak az országos nyitó istentiszteletet szervezte meg. Idén ennek helyszíne a Szent István-bazilika, a záróalkalomé pedig január 28-án 17 órakor a budapesti Avilai Szent Teréz-templom, ahol együtt imádkozunk zsidó testvéreinkkel. Az adott napokra kijelölt, a Krisztusban hívők egységét szimbolizáló igék mellett minden imahétnek van egy sajátos szimbolikája. Idén ez – egy díszes Biblia mellett – három jól látható, nagy lánc, amely egyrészt a Szentháromságot jeleníti meg, másrészt pedig a karibi térségben és a világ más, keresztények lakta tájain még manapság is előforduló, újkori rabszolgaságra utal. 

– Hány embert tud megmozgatni Magyarországon ez a kezdeményezés?

– Ezt pontosan megmondani nem lehet, de tavaly például a Kálvin téri templomban tartott nyitóalkalmon öt-hétszáz ember volt együtt, s előző évben a Deák téri templomban is legalább ennyien voltak. Úgy gondolom, idén sem lesznek kevesebben. (Interjúnk még az imahét kezdete előtt készült. – A szerk.) Az ökumenikus tanács tagegyházainak vezetői egyébként arról tájékoztattak, hogy tapasztalataik szerint 2017-ben minden korábbinál többen kapcsolódtak be országszerte az imahét eseményeibe. Az a lényeg, hogy bármely felekezethez tartozik is a hívő, ha ezen a héten bárhová megy templomba, úgy érezze, hogy otthon van. 

– És mi történik a kilencedik napon? Formálja az emberek, a hívek gondolkodását érdemben és tartósan ez az ökumenikus kezdeményezés?

– Negyedszázaddal ezelőtt talán még előfordulhatott, hogy a lelkész vagy a pap rosszallását fejezte ki, mert esetleg az ökumenikus imahéten egy másik felekezet alkalmán vett részt a rábízott hívő. Úgy hiszem, hogy ez ma már aligha fordulhat elő. Szerintem a józanul gondolkodó, az egyházhoz tartozók és a templomba járók fogyatkozását érzékelő, Krisztusban hívő emberek tisztában vannak az összefogás fontosságával. Ha a hívek azt látják, hogy az egyházakban elöl járó lelki vezetők képesek átlépni azon, ami elválaszt, tudnak együtt imádkozni, énekelni, akkor maguk is megnyílhatnak más felekezetű testvéreik felé. S ha ez az együttlét, együtt gondolkodás erősödik, akkor esélyünk lehet arra, hogy megtartsuk a hanyatló kereszténységet.

– A reformáció ötszázadik, jubileumi évében az evangélikusok és a katolikusok párbeszédében mind gyakrabban bukkant fel az úrvacsorai közösség kölcsönös igénye. Ha valami, akkor ez lehetne az ökumené egyik legszebb, Istentől áldott pillanata. Ön szerint milyen messze vagyunk még ettől?

– Az első és legfontosabb megoldandó lépése ennek a folyamatnak az lenne, hogy mi, protestánsok feltétel nélkül tudjunk együtt úrvacsorát venni. Ennek jelenlegi megoldása többnyire az, hogy a közös istentiszteleten lehet ostyát és kenyeret venni. De időnként még így és ezzel kapcsolatban is érzékelhető a protestáns hívek között a bizonytalanság, a megosztottság. Az ortodox és a katolikus testvéreinkkel sincs jelenleg úrvacsorai közösség. Mégis úgy gondolom: ha nem is a közeli jövőben, de előbb-utóbb ez létre fog jönni, hiszen mindinkább érzékelhető a felekezetek közeledése.

– Gyorsíthatja ezt a folyamatot az, hogy Ferenc pápa személyében jelenleg korszerűen, nyitottan gondolkodó vezetője van a katolikus egyháznak?

– Lehet, de ez nem csak a szentatya személyiségén múlik.

– A hazai közbeszédet átitatja a gyűlölet. A különféle politikai családok szenvedélyesen és kérlelhetetlenül gyűlölik a más csoporthoz tartozókat, a szemben állók „közös halmazát” pedig azok alkotják, akik általában fogékonyak az uszításra, és tekintet nélkül hovatartozásukra, egységesen gyűlölik az idegeneket. Lehet érvényes üzenete ebben a társadalmi közegben az ökumenikus mozgalomnak? 

– A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nem részese a magyar politikai életnek. Kapcsolatot tartunk, együttműködünk a mindenkori kormánnyal, képviseljük a tagegyházaink érdekeit, de a politikai folyamatok alakításában nem veszünk részt. 

– Nem a politikai beavatkozásra gondolok, hanem arra, hogy az ökumenikus mozgalom Krisztus tanításának és az abból fakadó, egymást befogadó, elfogadó szemléletnek a terjesztésével formálhatja az egyes emberek gondolkodását s ezen keresztül a társadalmi tudatot. Képes erre az ökumenikus mozgalom? Képes lehet rávenni az embereket arra, hogy figyelmen kívül hagyva a politikai haszonszerzésből fakadó uszítást inkább emberi, sőt keresztényi irányba fordítsák gondolkodásukat?

– Nem érzékelem, hogy bárki direkt gyűlöletre ösztökélne. Csoportkötődésétől függően nyilván mindenki más és más módon él meg egy adott közéleti helyzetet. Mi annyit tehetünk, hogy az ökumenikus imahéten példát mutatunk azzal, hogy a különféle magyar, illetve idén libanoni, brit vagy éppen jordániai egyházi vezetők együtt szolgálják ugyanazt az Urat. Úgy gondolom, ez erős és egyértelmű üzenet. 

– A nemrég zárult reformációi emlékév ön szerint mennyit tudott hozzátenni az ökumené eszméjéhez, ahhoz, hogy a keresztények valóban közelebb kerüljenek egymáshoz?

– Számomra az emlékév egyik legemlékezetesebb élménye az volt, amikor a katolikus Győri Egyházmegye meghívásának eleget téve egy papi továbbképzésen előadást tarthattam az Európát érintő migrációval kapcsolatos egyházi és biztonságpolitikai kérdésekről, utána pedig arról, hogy mit kezdjünk ma a reformációval. Evangélikus lelkészként beszéltem erről százötven katolikus papnak! Őszintén meg kell vallanom, hogy életem egyik legnehezebb feladata volt. A dialógus első felében a migrációval kapcsolatban a keresztény összefogás megtartó fontosságára tudtam felhívni a figyelmet, érzékelhető gondolati egységet teremtve ezzel a teremben. Ugyanakkor szinte tapinthatóvá vált a feszültség, amikor lutheránusként az európai társadalmakra máig pozitívan ható reformáció értékeiről beszéltem. A hallgatóság a legerősebbnek és legnehezebben megemészthetőnek azt a kijelentésemet tartotta, hogy ma is vissza kell térnünk a reformáció gyökereihez. Persze igyekeztem oldani a feszült szituációt, és megemlítettem, hogy éppen előző nap volt a mérkőzés a jubileumi emlékév alkalmából szervezett focikupán az ökumenikus tanács tagegyházainak csapata és a katolikus egyház csapata között, és a katolikusok négy-nullra simán nyertek… Ahogyan a reformáció pozitívumairól tett kijelentésemet fogadták, az is mutatja, hogy katolikus testvéreinkben még fél évszázad elteltével sem oldódott fel minden, a reformációval kapcsolatos feszültség. De ezzel az érzéssel mindenkinek a maga vallási identitását megtartva kell együtt élnie, s arra kell törekednünk, hogy mindig azt keressük, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt. Úgy gondolom, ehhez közelebb vitt minket az emlékév.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöksége úgy döntött, hogy az ökumenikus imahét vasárnapi nyitó istentisztelete egyben az üldözött keresztényekért való imádkozás vasárnapja is legyen. Ezen a délelőttön a katolikus egyházközségekben és a MEÖT tagegyházaihoz tartozó gyülekezetekben az üldözött keresztényekért imádkoztak. Jelenleg a világszerte tapasztalható vallásüldözés közel hetven százaléka keresztények ellen irányul; ez a kezdeményezés erre is fel kívánja hívni a figyelmet.