– Hogyan alakult ki, hogy futással gyűjts hátrányos helyzetű gyermekeknek?

– Kiskorom óta futok, azonban 2009-ben kezdtem el úgy futni, hogy azóta mindig valami jótékony cél vezérel. Akkor költöztünk a XII. kerületbe. Futás közben a Normafánál többször láttam sérült gyermekeket a kerítések mögött. Kiderült, hogy az az intézmény, ahol ők laknak az állami gyermekotthon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy pici gyermekek, csecsemők és fogyatékkal élő gyermekek laknak ott. Egyszer futás közben elestem. Ekkor ugyanaz az élményem lett mint gyermekkoromban, amikor atlétikai törekvésem véget ért. Ahogy elestem ugyanúgy ütöttem meg magam mint tizenkét éves koromban.
Ekkor született az elhatározás. Az említett elesésemet jelként fogtam fel, felkeltem és elhatároztam, hogy ha véresen is, ha fájdalmakkal küzdve is, de végigfutom az előre kijelölt szakaszt.
Eközben döntöttem el, hogy le fogom futni a New York City maratont. De nem csak a magam kedvéért, hanem azokért a gyermekekért, akik ugyanolyan szerencsétlen helyzetben vannak, mint amilyenben én voltam gyermekkoromban. Meg akartam mutatni nekik, hogy igenis van kiút!
Úgy döntöttem, hogy létrehozok, egy alapítvány. Így született a Csemete Alapítvány, és a team heart futócsapat, melynek a logója egy szívben élő gyermekcsapat és egy olyan fa, aminek szív alakú minden egyes levele...

– Említetted az atlétikát és hogy régebben megsérültél. Hogyan történt ez?

– Olyan családba születtem, ahol az élet mindig széthúzta az embereket. Édesapám bányász volt, munkájából adódóan nagyon sokat volt távol a családtól és mint kiderült, nem csak a munka miatt... Édesanyám elvált szülők gyermeke volt. Nővérem korán elkerült otthonról. Anyukám sokszor szidott, bántott. Be kell vallani: a családi összhang lelkileg sérült volt.
Ebből kerestem kiutat, így találtam akkor az atlétikára, ami nekem versenyszerű sport lett volna. Olyan voltam, hogy ha a tanárom azt mondta, hogy A-tól B-be kell futnom, akkor nem számított, hogy az milyen távot jelent, azt én megcsináltam. De 12 éves koromban egy budapesti versenyen jött a sérülés. Nagyon nagyot estem egy rövidtávú gátfutást követően, sok helyen szereztem sérülést. Ezt követően már nem ugyanaz a gyermek voltam, a bukás megtört, már nem sportoltam minden héten. A szülői nyomás is rossz érzéseket keltett bennem, elkezdtem dohányozni, rossz irányba menni. Pár év elteltével észrevettem, hogy ez nem okoz örömet. Elkezdtem keresni azt az utat, amelyen jól érzem magam. Ekkor jött vissza az életembe – ha nem is versenyszerűen – a futás. A mozgásban azt vettem észre, hogy mindig ad nekem valamit, jókedvre derít, boldogságot okoz.

– Térjünk vissza 2009-be: megszületett az elhatározás. Hogyan vált valóra az első terv?

– 2009-ben a budapesti maraton szervezőknek elmondtam, hogy a világon számos olyan verseny van, ahol jótékony célért mozognak emberek. Ők akkor ezt nem igazán értették, hogy miként lehet ezt megvalósítani. Azóta mintegy „Egy ütemre dobban a szív” felhívásként a Bátor Tábor, az SOS Gyermekfalu is elindított hasonló kezdeményezéseket. Nem az a célom, hogy hozzánk csatlakozzanak az emberek, hanem az, hogy tegyenek jót másokért. Találják meg, ami hozzájuk közel áll és tegyék meg az első lépést.
A Csemete Alapítvánnyal eddig ötvenöt millió forintot gyűjtöttünk össze a gyermekeknek. Ezen kívül vannak terápiás programjaink is, vagy olyan alkalmak, amikor csak fogjuk magunkat és kivisszük játszani a gyermeket, ott vagyunk velük, vidámságot viszünk hozzájuk.

– Téged mire tanított a futás?

– Amikor az ember testben rendben van, akkor a lelke is ép és ez fordítva is igaz. Vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni, ezeket el kell tudni engednünk, mert csak így van lehetőségünk azt újraértelmezni. Ilyenkor érdemes azt keresni, hogy vajon tényleg jól nézzük-e a dolgokat! Ha ezt átgondoljuk, akkor az eredményezhet változást, hiszen éppen mi magunk fogunk máshogy hozzáállni a dolgokhoz...
Nem irigykednünk kell, hanem szeretetet kell adnunk. Meg kell találnunk azt az utat, ami a fény felé vezet. Ezt imádságban is kérem, és ismerősöktől is, hogy erősítsenek meg, hogy én is képes legyek másoknak erőt adni.

– Kezdeményezésed nemcsak jótékony célt szolgál, hanem közösséget is formál.

– Nagyon sokan szeretnének jót tenni! Azt is látom, hogy többen alapvetően bár másokon segítenek, mégis, azt alapvetően azért teszik, hogy magukban jó érzést keltsenek...
Alapítványunk hét éve működik, az összes akciónkat nonprofit alapon hoztuk létre, az egész csapat önkéntesen dolgozik. Ez azonban nem működött volna, ha nincs egy olyan párom, aki valóban partner, megerősít. Olyan társ, aki épít és engedi, hogy csodák szülessenek. „Sok kicsi sokra megy” – ez az alapítvány szlogenje. Valljuk, hogy a kis dolgokat kell egyenként megtennünk, azonban ha ezt többen csináljuk, akkor rengeteg jó dolog történhet.

– A futás mellett férjeddel közös lányodat is nevelitek. Vele mennyire sikerült megismertetnetek ezt a fajta pozitív szemléletet?

– Egyik barátnőmmel egy időben szültünk. Az ő gyermekének mindig azt mondták, hogy „különleges vagy.” Ma nem találja a helyét.
Nekünk a gyermekünk keresztapja azt tanácsolta, hogy ne mondjuk a gyermekünknek, hogy különleges, hanem szeressük őt és neveljük úgy, hogy kifejezzük, hogy biztonságban van. Mi megfogadtuk ezt és nap mint nap megtapasztaljuk ennek áldását. Bár azt is érezzük, hogy ez a fajta családi burok, amit mi létre tudtunk hozni nem mindenkinek tetszik, mintha ma nem ez lenne a jó. Vannak, akiknek nem elfogadható az, ha egységben, szeretetben, boldogságban él egy család, mert azt mondják, hogy ez lehetetlen és inkább a hibát keresik benne...
Szerettünk volna még egy gyermeket, de nem kaptuk meg a Jóistentől. Évekkel ezelőtt Afrikában voltunk egy misszionárius segítő úton. Ott megismerkedtünk egy árva kislánnyal, akit szívesen örökbe fogadtunk volna. Ennek azonban akadályai lettek, ugyanis bizonyos illetéket kellett volna fizetni érte.
Ebbe nem mentünk bele. Utánajártunk, hogy miként lehetne az adott országból az örökbefogadást legálisan megoldani. Kiderült, hogy egy, a két ország közötti hágai egyezmény aláírása lenne a megoldás. Három évünkben telt, míg sikerült elintéznünk, hogy mára legálisan tudjon magyarországi házaspár az adott afrikai országból örökbe fogadni gyermeket. Ez is egy olyan történet volt számomra, amikor én kezdetben akartam valamit, de az Isten útja kiszámíthatatlan: nekünk nem lett örökbefogadott gyermekünk, de sikerült elérnünk, hogy mára több árvát örökbe lehet fogadni, legálisan!

– Mesélj a csapatról!

– A csapat lényege nem az, hogy egyre többen legyünk, hanem az, hogy kialakuljon a mag, és az erős legyen. Olyan, amelyik mindig kész együtt, közösséget alkotva csapatban gondolkodni. Nálunk is voltak, akik lemorzsolódtak, mások más szervezethez mentek. Én általában inkább biztatom az önkénteseimet, mintsem marasztalom. Hogy ha úgy érzik, hogy máshol jobban tudnak segíteni, akkor menjenek oda, végezzék ott a feladatukat. Azt veszem észre, hogy ha én boldogan és elégedetten köszönök el attól, akivel összehozott az Isten, akkor mindig jön valaki más, aki szintén be tud csatlakozni, vagy érkezik olyan újabb cél, amiért érdemes ismételten küzdeni.

– Mit érzel küldetésednek?

– Azt, hogy képes legyek segítséget adni. Ehhez keresem a célokat futással, vagy más úton, de igyekszem ezt végre is hajtani. Sokszor nagyon kis dolgok, gesztusok nagy változásokat eredményeznek! Meggyőződésem, hogy a jót kell magunk előtt görgetnünk, arra kell fókuszálnunk és akkor tényleg történnek csodák!
Hadd mondjak egy példát! Nem olyan régen egy rákos kisgyermeknél jártam, aki nagyon elkeseredett volt. Beszélgettünk és megkérdeztem tőle, hogy mi lenne az, aminek örülni tudna. Azt mondta, hogy nagyon bántja, hogy nincsen haja. Elmentem, levágattam a hajamat és készíttettem belőle parókát. Amióta megkapta, a gyermek elkezdett mosolyogni!