Hogy milyen a csend színe?, illata?, hangulata? A csend a magány édestestvére, a lélek békéje, a jellem tanórája, vértezete. Aki nem ismeri a csendet, sohasem ismerheti meg a végtelent. Ezért hát, csend legyen!, mert csak a csendből nőhet ki a siker; ordíts, ha kell, hogy csendesüljön el körülötted minden. A csend, lásd be: műhely, tenmagad próbaköve; lódulj, mert a csend csendet követel, hallgass a szív ütemére, és hidd el, hogy nem reménytelen; csendesülj el szépen, és énekelj. Te nem tudtad, hogy az erő belülről jön? Ha zakatolsz, az erő elillan, mint rózsaillat őszi fagyban, a zaj harsonáit váltsák fel a csend katonái, a harsogó szavak helyére lépjenek a némaság oszlopai. A csend megnyugvás és kibékülés magaddal, másokkal, a vetélytársakkal. A csend az én megtestesült jelenléte magadban, tanuld meg hát végre, hogy csak a csendből terem a csend, éppen ezért békélj meg, barátom, az ember a csendességből terem.

Ismerni akarod a csendet, s azt kérdezed a csend mikor terem? Hajnalban, délben, este, a nap minden másodpercében. Neked pedig készen kell állnod a csendre; a csend akkor terem, ha szükséged van a csendre. Te nem tudtad, hogy a csend a lélek hegedűje, önmagad karmestere, kút kiapadhatatlan vize, a remény csillagképe? Ismerkedj hát a csenddel a karácsonyi bölcsőnél – hogy remélhess.

A színe pedig olyan, amilyennek látod, az illata olyan, amilyennek érzed, a hangulata attól függ, mennyire merülsz el benne. Hiszen ismered Pilinszky János szép szavait: „A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének »neszét«.”