Olvasd: Mt 5,1–12

„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket... énérettem.” (11. vers)

Amíg a világ élvezi a farsang vígságait, az egyház is a boldogságot keresi, arról prédikál, és azt hirdeti, hogy Isten boldogítani akarja az embert! Nem olyan egyszerű igazság ez, mint amilyennek látszik. Ellene mond az ember minden tapasztalata. A tapasztalat azt mutatja, hogy az Isten nem törekszik arra, hogy az embert boldogítsa, mert akkor kivenné életünkből mindazon tényezőket, amelyek boldogságunkat tönkreteszik. Maga a teológia sokszor mondja, hogy Isten szeretete nem boldogító, hanem üdvözítő szeretet. Ez így igaz. Gondoljunk arra, hogy Isten Jézus Krisztus boldogságát is feláldozta a világ üdvösségéért. És mindennek ellenére igaz az is, hogy Isten az embert boldogítani akarja. Jézus Krisztus, mikor boldogságról szól, nem állítja szembe a boldogságot az üdvösséggel. Istennél az ember boldogsága és üdvössége nincs feszültségben egymással.

Önkéntelenül vetődik fel itt a kérdés: ha Isten boldoggá akarja tenni az embert, miért olyan sok a boldogtalan ember? Erre a kérdésre nagyon nehéz feleletet ad az Isten, amikor azt mondja: Nem Isten az oka ennek, hanem az ember maga! Isten boldogítani akarja az embert, de az ember nem akarja a maga boldogságát.

Ez ellen a tétel ellen fellázad az emberi értelem: ez nem igaz! Én csak boldog akarok lenni! Gondoljunk azonban arra, hogy az embernek ez az akarata nem valami tudatos, céltudatos akarat; ha nem akarja, akkor is csinálja. Csak két tünetre mutatok reá. Az egyik, hogy az ember nem tudja, mi az igazi boldogság... Ami gyönyörűséget kínál, azt boldogságnak tekinti. Az ember összecseréli az igazi és hamis boldogságot. Mikor a gonosz lélek kínálja a boldogságot, neki az is boldogság, de annak fenekén keserű üröm van. Az ember nem tudja megkülönböztetni a kettőt. Pedig tudnia kellene, hogy az egyik múló, a másik elvehetetlen boldogság. Az egyik pillanatnyi, a másik örökkévaló öröm, s mégis az ember a „Sátán mellé áll” az üdvözítő Istennel szemben.

A másik baj az, hogy az ember függetleníteni akarja magát Istentől. Mindnyájan tapasztaltuk azt, hogy a jó napok mindig messzebb visznek minket Istentől, mint a nehéz, nemszeretem napok. Csak a bajba jutott ember tudja, hogy milyen nagy szüksége van az Istenre.

Most már az a kérdés, hogyan találkozik Isten és az ember akarata a boldogság kérdésében? Melyik az az út, amelyen a találkozás megtörténhetik? A hegyi beszéd eleje beszél erről az útról, ahol a boldogságot kínáló Isten találkozik az emberrel. Vegyük az elsőt, amikor Jézus azt mondja, hogy ez az út: a lelki szegénység útja. Mi a lelki szegénység? Nem a gyengeelméjű, értelmetlen, balgatag ember a lelki szegény, hanem azok, akik bármilyen kiválóak is, de Isten előtt mégis lelki szegényeknek érzik magukat. Akik irgalomból, a kegyelem morzsáiból élnek csupán. Nincs semmijük. Nem enyém a hitem, mert Istentől kaptam. Nem enyém a tehetségem, mert az is Isten adománya. Nem enyém az időm, mert életem ideje Isten kezében van. Nincs semmi érdemem sem. Nem dicsekedhetem megtérésemmel sem, nem érdemem a hitem, amellyel belekapaszkodom Krisztus keresztjébe. Az enyém csak az amnesztia, mikor Isten elengedi a büntetést, mert megbocsátja bűneinket, és mi mehetünk a megszabadított emberek örömével... Ez hull bele a kegyelmet kapott emberek üres tenyerébe, ez olyan öröm és boldogság, melyet tőlünk senki el nem vehet.

Mikor Luther meghalt, másnap íróasztalán keresgéltek barátai. Még utolsó este is íróasztala mellett dolgozott. Szokása szerint apró cédulákra írta fel azokat a gondolatokat, amelyek eszébe jutottak. Az utolsó mondat, amelyet a nagy reformátor leírt, így hangzott: „Koldusok vagyunk, ez igaz.”

A boldog élet és a boldog, üdvösséges halál titka az üres koldustenyér.

Bocsáss meg nékünk, hogy mi olyan sokszor ellene szegültünk a Te boldogító, üdvözítő akaratodnak. Kérünk, őrizz meg minket a kegyelemre szorultság állapotában és a kegyelmet nyert emberek boldogságában, hogy bármi is történjék velünk, mindig tudjuk, hogy Te megkegyelmeztél, a börtön ajtaját megnyitottad előttünk, s Veled vagyunk és maradunk mindörökké. Ámen.

„Légy erős, légy hív halálig. / Végső harcod jól harcold, / Isten tőled meg nem válik, / Terhed alól ő felold. / Jézushoz ki végig hív, / A halállal bátran vív, / Sírban leli nyugodalmát, / Mennyben győzedelmi pálmát.” (429. ének)