Olvasd: Mt 5,13–16

„Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (16. vers)

Vízkereszt ünnepének egyházi görög neve: epiphania, magyarul: kijelentés, megmutatás. Jézus Krisztusnak és Jézus Krisztusban Isten dicsőségének megmutatása. Ez az a vezérgondolat, amely a vízkereszti ünnepkörnek a tartalmát adja. Az ige világosan megmutatja, hogy Isten az embert is igénybe akarja venni az Istent dicsőítő munkában. Idevonatkozó parancsa így hangzik: Be a világba!

Két képet használ ennek az érzékeltetésére: a só és a világosság képét. Mindkettő közszükségleti cikk, tehát nélkülözhetetlen, s azt jelenti, hogy Isten gyermekének a helye ebben a világban van.

Nem könnyű ezt a leckét megtanulni, mert egész sereg tényező van, amely lazítani akarja a világhoz való kapcsolatunkat. Gondoljunk csak itt olyan igékre, hogy mi csak jövevények vagyunk a földön, zsellérek és vándorok, átutazók a világon! Ezek az igék könnyen közönyössé tesznek minket a világgal szemben. Vannak, akik azt mondják, hogy a világ: harctér. A világ mindig üldözi a keresztyéneket, Krisztust és Krisztus népét. Nem lehet hát azon csodálkozni, ha az üldözött ember megpróbál kimenekülni a világból.

Ez mind igaz, de félreérti Jézus egész célkitűzését az az ember, aki a világgal szemben közönyös, vagy ellentétes magatartást akar kialakítani önmagában, és önmagában akarja Isten dicsőségének megmutatását szolgálni. Gondoljunk csak arra, amikor a tanítványok szeretnének a megdicsőülés hegyén maradni, Jézus azonban lejön, és magával hozza tanítványait is a szürke hétköznapokba. Vagy gondoljunk Jézus főpapi imádságára, ahol így imádkozik: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket ebben a világban.” Isten gyermekeinek tehát ebben a világban van a helye! Miért kell bemennem ebbe a világba? Miért kell benne élnem? A parancs így hangzik: Szolgálnom kell a világnak!

Az egyház sokszor félreértette Jézusnak a világ felé való célkitűzését. Az egyház sokszor nem szolgálni, hanem uralkodni és parancsolni akart. Valahányszor az egyház azt akarja, hogy az ő szolgálatára álljon minden és mindenki, mindenben ő mondja ki az utolsó szót, legyen az akár társadalmi probléma, tudomány, művészet, politikai rendszer kérdése, akkor mindig baj lett belőle. Nem lett volna baj, ha az egyház mindenkor Isten akaratának és parancsának képviselője lett volna. De valahányszor az egyház uralkodni akart a világban, akkor nem Isten ügye volt a számára a fontos, hanem saját magának az érdeke, hatalma, gazdagsága és dicsősége volt a célja, azt munkálta és nem Isten dicsőségét. Pedig nem a világ van az egyházért, hanem az egyház van a világért.

Szolgálni küld be minket Jézus a világba a só és világosság feladataival. A só nem csillogni akar, nem önmagában akar érték lenni. Világosság sem azért van, hogy csak legyen, hanem hogy szolgáljon. A só ízesítésre való. Mi szolgálata van tehát a keresztyén embernek a világban? Ízessé, élvezhetővé kell tennie az életet. A világosság elűzi a sötétséget és a sötétségben rejlő veszedelmektől való félelmet. Ez a feladata a keresztyén embernek a világban is!

Az ige harmadik parancsa: Szerezz dicsőséget a mennyei Atyának! „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." Vannak emberek, akik tényleg só és világosság ezen a világon. Nem lehet róluk letagadni, mégis azt kell róluk mondanunk, hogy ezek az emberek a maguk dicsősége szolgálatában állanak. Derék emberek, de maguk akarnak érvényesülni, a maguk dicsőségét akarják szaporítani. Az ember és a mennyei Atya közé állanak, eltakarják Istent, hogy őket dicsőítsék, és feledkezzenek el a mennyei Atyáról.

Ezeknek Jézus kemény ítéletet mond: dobják ki őket, és tapossák el az emberek! Az elvilágiasodott keresztyénség – legyen az akár egyház vagy egyes keresztyén ember e világon – sem Istennek, sem a világnak nem jó, csak ítéletre való. Bárcsak tudna bennünket a mi Urunk sóvá és világossággá tenni környezetünkben, hogy több legyen általunk is Isten dicsősége.

Édes Atyánk, jó Istenünk! Kérünk Téged, tégy bennünket ebben a keserű világban életízesítő sóvá. E szüntelen bujkáló életben messziről látszó, hegyen épített várossá. Rideg emberek között is barátságos gyertyafénnyé, hogy az emberek, látva minket, dicsérjenek Téged, aki a Te Fiaddal és a Szentlélekkel egységben örökké áldandó Isten vagy. Ámen.

„Mind célját, mind napjait / Te mérted ki életemnek, / Szent Atyám, ó, vajha itt, / Amíg éveim sietnek, / Miként igéd rendelé, / Úgy futnék célom felé!” (438. ének)