Olvasd: 1Jn 4,7–11

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn13,34)

Ebben az igében egy szó sincs karácsony történeti eseményeiről, de van benne valami, ami mellett meg kell állanunk. Ez az ige: karácsonyi parancs!

Mi tudjuk jól, hogy parancs nélkül az élet nem megy. Aki józanul nézi az életet, tudja, hogy vagy nekem parancsolnak, vagy én parancsolok, de ott, ahol leülnek tárgyalni, alkudozni, mielőtt valamit cselekednének, ott az okoskodás megöli a szeretet cselekedeteit. De van egy időszak, melyben uralkodik a szeretet: ez a karácsony ünnepe. Ekkor még a parancsszó is más hangsúlyt kap.

Mi nagyon jól tudjuk azt, hogy a szeretetet nem lehet parancsolni, parancsra nem lehet szeretni. A szeretet mindig önkéntes. De az, aki figyeli önmagát, azt is megtanulta, hogy a szeretetnek élete van. Vannak szűk esztendei, és vannak bő esztendei. Igen sokszor teszi nehézzé egyik ember a másik számára a szeretetet. A szeretet mindig erőfeszítést követel tőlünk. Ezek azok az idők, amikor nem segít rajtunk más, csak a parancsoló szeretet. Bizony, mi emberek nem vagyunk szeretetre méltók, és szükségünk van arra, hogy valami kívülről való, mástól, nem embertől jövő erő hozza lendületbe szeretetünket.

Az Úr Jézus is látta, hogy a szeretetre vigyázni kell. Van, vagy nincs. Ha van, nem kell rá vigyázni, magától nő, kivirul, gyümölcsöt terem. Ha pedig nincs, nem találunk olyan melegágyat, amelyben azt elő lehet teremteni. A szeretetet lehet parancsolni. Az Úr Jézus azt mondja, hogy vannak idők, amikor a szeretetet parancsolni kell. A szeretet parancsolata mögött ott az élő Isten, az életnek, halálnak szabados Ura, a világ teremtője, fenntartója, kormányzója, és ő parancsolja nekem, kihűlő szívemnek: szeress! Aki ez ellen akár bölcselkedésből, akár megszokásból tiltakozik, annak meghal a szeretete.

A parancs mindig független attól, akinek érdekében valamit parancsolnak. A parancs nem nézi, hogy a másik érdemes-e reá. A „nemszeretésre” nincs mentség! A szeretet nem díszítmény, nem ékesség az emberen, hanem mindennapi kötelesség!

A szeretet helyes útja ez: Istentől jön az emberig, azután a hálás szeretet az ember szívéből felmegy Istenhez, s onnan lejön a másik emberhez. E kerülő út nélkül nincs életrevaló szeretet. A legforróbb szív is önmagától kihűl, ha nem kap felülről támogatást.

A szeretet parancsának megfogalmazásában van egy kis szócska, és ezt Jézus Krisztus, a szeretet hírnöke hozta le a mennyből nekünk. Ő azt mondja, hogy, ez új parancsolat. A szeretet sokféle. Van elöregedett, megáporodott szeretet is, amikor megmaradnak a szeretetnek szavai, cselekedetei, csak annak érzése már nem valódi. Mikor Jézus új parancsolatról beszél, az azt jelenti, hogy a szeretet csak addig él, amíg meg tudom találni a másik gondolatát. Ez az „új”-ság.

Vizsgáljuk csak meg magunkat az ige tükrében: nem vénhedett-e meg bennünk a szeretet? Nem csupán holt cselekedet-e az, amit szeretetnek mondunk? Van-e mögötte még érző szív, mely valutáris fedezete mondanivalónknak?

Jézus Krisztus, a szeretetnek csodálatos hírnöke ezt a mindig új szeretetet valósítja meg, mert az igaz szeretet mindig új!

Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk Tenéked, hogy Te szereteteddel nem tudtál magadban élni, mint ahogyan a szeretet sohasem tud magában élni, hanem keres valakit, akit szerethet. Köszönjük, hogy amikor körülnéztél a világon, és szomorúan voltál kénytelen megállapítani: bánom, hogy embert teremtettem a világra, akkor mégis atyai szívednek szeretete győzött, s elküldte értünk szent Fiadat Megváltóul. Áldunk érte, hogy Fiad megmutatta nekünk a csodálatosan új szeretetet. Kérünk: tartsd meg a Te szeretetedben az egész világot, hogy a Te békességed szárnya boruljon valahára az egész világra. Ámen.

„Boldog örömnap derült ránk, / Vigadjon szívünk, zengjen szánk; / Az egész világ vigadjon, /Istenünknek hálát adjon. // Kimondhatatlan kedves hír, / Bús szíveket gyógyító ír! / Ó, végtelen nagy kegyelem, / Melyet imád szív s értelem. // Ti, föld lakosai, kiket / E mennyei öröm illet, / Jer, Istent ma víg lélekkel, / Dicsérjétek új énekkel!” (165. ének)