Aztán lettek emberek az életemben, akiknek komoly gondot jelentett az alkohol. Egészen közeliek is, akik fontosak voltak számomra. Megrémített, hogy szelídségük és kedvességük hogyan hullik darabokra egészen váratlanul. Félelemmel és elbizonytalanodva figyeltem ezeket a drága lelkeket. Imádkoztam értük, velük, és sírtam, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy segítsek nekik. Gyászoltam azt, aki elment, és magamat is, aki elveszített egy tiszta lelkű barátot. Feldolgozhatatlan volt.

Amikor férjhez mentem, egy kis gyülekezet papnéja lettem. A férjemmel elhatároztuk, hogy sok missziói tevékenységet fogunk végezni. Az egyik terület, ahova meghívást kaptunk, az iszákosmentés lett. Nagyon tudatlanul kezdtük el. Hívtuk azokat, akik szerintünk alkoholisták, és megrökönyödve tapasztaltuk, hogy ha rajtuk kívül már mindenki tudja is a gondjukat, ők maguk milyen magabiztosan állítják, hogy urai a helyzetnek. Többen elhajtottak bennünket, néhányan csak csodálkozva végigmértek. Volt olyan is, aki azzal vádolt meg, hogy a becsületébe gázoltunk.

A csoport, amelyhez csatlakoztunk, lassan, türelemmel tanítgatott bennünket. Az alkalmakon rengeteg bizonyságtétel hangzott el, és senki nem akart különbnek tűnni a többieknél. Hűségesen összegyűltek minden héten, ha esett, ha fújt, támogatták egymást, követték azoknak a sorsát is, akik távol maradtak. Így van ez a mai napig. Lassan megértettük, milyen kicsik is vagyunk mi ebben a gyógyulási folyamatban. Nem hajtókarok, nem fogaskerekek, csak apró csavarok. És hogy gyógyulni csak az kész, aki már tudja, hogy beteg. A lehetőséget megragadni az képes, aki már mindent elveszített.

Különös, lassan mozgó, mindent felülről váró, de örökké kitárt karú csoport ez. Huszonhárom éve vagyunk a tagjai. Van közöttünk, aki maga küzdött alkoholproblémákkal; van, aki családtagja gyógyulását várja közöttünk, vagy elveszített alkoholbetege helyett szeret most olyanokat, akik még harcolnak a betegséggel. És vannak pártoló tagok, akik azért nem fogyasztanak szeszes italt, hogy ezzel is kifejezzék: ott állnak egyenrangú félként azok mellett, akiknek az életében ez komoly terhet jelent.

Duval könyve most újra a kezembe került. Új címmel, új fordításban – amely gördülékenyebb, mint az előző volt – és, hiszem, egészen új lelkülettel is olvastam el ismét.

A mély hittel és istenszeretettel élő jezsuita pap, a karizmatikus személyiségű Duval zenéje sokakra nagy hatással volt. „Isten gitárosa” kétmillió kilométert utazott, háromezer koncertet adott negyvennégy országban – e mesés karrier helyett azonban alkoholizmusáról, annak sötét és reményvesztett idejéről, valamint a gyógyulásról és az új értelmet nyert életről ír.

Már tudom, hogy nem mentegetőzés betegségnek nevezni az alkoholizmust. Egyszerűen olyan nehézségről van szó, ahonnan egyedül nemigen kerül ki ember. És nem gyávaság visszautasítani egy pohárka fröccsöt is annak, aki már tudja, hogy a szervezete erre újra csapdába esne, hanem józan és értelmes kiállás önmagáért.

Most, hogy már szinte nincs is olyan család, olyan ember, amelynek, akinek ne fájna legalább egy alkohollal küzdő barát, rokon vagy ismerős sorsa, jó volna valóban tenni értük. Duval gyógyuláshoz vezető útja bibliai értékekkel van kikövezve. A mélyre zuhantat a megtartó és elfogadó közösség oltalma képes felszínre segíteni. A sorstársközösség és benne az őszinte, szeretetteli légkör óvja meg az úton. Fontos lépések a bocsánatkérés és a megbocsátás, egy felsőbb erő (Isten) oltalma alá helyezni magunkat és csak egy-egy lépést megtenni, csak egy-egy napot kibírni mindig egyszerre – szabadon.

Szíven üt a kötet őszinte kritikája a könnyen ítélkező keresztényekről is, hiszen magam is adhattam már okot arra, hogy valaki így élje meg Krisztus egyházát. Ám Isten nem mond le rólunk, és utat mutat – akár ezen a köteten keresztül is –, hogyan szolgálhatjuk az alkohollal vagy egyéb nehézséggel küszködő embertársaink között őt magát. És ha figyelünk, ráismerhetünk Pál szeretethimnuszának (1Kor 13) szavaira: a szeretet hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt… és mindörökre megmarad.

Ma is csak ez a szeretet hozhat gyógyulást mindnyájunk számára. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2020. július 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.