Általában nem örültek a parasztjai, ha egyfogatos lovas hintóján megjelent a földeken, mert mindenütt talált kifogásolnivalót. Egyet azonban nem lehetett letagadni: foggal-körömmel őrizte urának vagyonát, és – amennyire ezt meg tudtuk ítélni – teljes mértékben élvezte urának bizalmát. Idegen vagyont őrzött, az nem volt a sajátja, pusztán intézője, vagyis gondnoka volt.

X

Az Újszövetség olvasásakor feltűnhet, hogy Jézus is igen gyakran beszélt valamiféle vagyonról – például pénzről, földbirtokról, nyájról, szőlőskertről –, aztán annak gazdájáról és az ezek kezelésével, művelésével megbízottakról. Egyszer ökonómusnak, másszor földművelőnek, majd pénzkezelőnek nevezte őket. De akármilyen is az elnevezés, az világos, hogy a példázatokban szereplő tulajdonos képében, aki rábízza valakire a vagyonát, mindig Istent ábrázolja. Ő az, aki pénzeket bíz emberekre, egész vagyonát bízza kezelésre, vagy éppen munkásokat fogad föl a piactéren őgyelgők közül, hogy műveljék a szőlejét. S teszi ezt jószántából, mert ő elég gazdag ahhoz, hogy másokat foglalkoztasson, s van annyira jóhiszemű, hogy a vagyonát bizalommal idegenekre bízza.

Van ennek azonban már az Ószövetségben is példája. Már a Biblia első lapjain azt olvassuk, hogy Isten teremtett világának kezelésével, alakításával bennünket, embereket bízott meg: „…töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá!” (1Móz 1,28; Károli-fordítás) Amit egy nemrég elhunyt kutató így fordított le mai nyelvünkre: „Újra kell tanulnunk, hogyan kooperáljunk a természettel, amelynek négy és fél milliárd évi tapasztalata van. A mienk ennél lényegesen kevesebb.” (Hans-Peter Dürr)

Az éden kertjét sem maga művelte Isten, hanem Ádám kapott rá kifejezett megbízást: „…fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.” (1Móz 2,15) Sőt még azt is érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a „prototípus” Ádám- Éva megteremtésével Isten megszűnt további embereket teremteni, azt is kiadta feladatként ennek az emberpárnak. Vég nélkül sorolhatnánk a példákat, ehelyett meg kell barátkoznunk egy ma egyáltalán nem népszerű alapvető bibliai gondolattal: tudniillik ennek a világmindenségnek egyetlenegy tulajdonosa, ura és birtokosa a mi Istenünk, és mi nagy megtiszteltetésnek vehetjük, ha őrzésével, gondozásával, kezelésével bennünket bízott meg! Ami azt is jelenti, hogy megfordíthatatlan a viszony a tulajdonos Úr és megbízottjai, a gondnokok között.

Ez ellen az alaphelyzet ellen azonban az ember fellázadt, és lázong ma is. Valószínű- leg azzal kezdődött, amikor valaki nagyon önérzetesen azt találta mondani, hogy ő azért létezik, mert gondolkodik. Emögött ott állt annak a tagadása, hogy gondolkodókká is már Isten tett bennünket. Enyém az életem, azt teszek vele, amit akarok; enyém a tehetségem, bármire felhasználhatom; enyém a gyermekem, akit a magam képére és másolatává akarok formálni; enyéim a szellemi és anyagi javaim, amelyeket, joggal, a magam javára akarok elkölteni – ez mai világnézetünk alapja. És számunkra már annak a gondolata is szinte elviselhetetlen, hogy mindezeknek Isten a tulajdonosa, ezek mind csak ránk bízott értékek, hiába szeretnénk kiszorítani őt ebből a jogos tulajdonosi szerepből.

De talán megbarátkozhatunk ezzel a megváltozhatatlan ténnyel, ha tudomásul veszünk egy további bibliai alapigazságot. Mégpedig azt, hogy Isten nem szűkmarkú, számító munkaadó, hanem bőkezűen szórja a képességeket azért, hogy ezt a ránk bízott világmindenséget az ő elképzelésének megfelelően, helyesen és tisztességesen adminisztrálni is tudjuk. A korinthusi gyülekezet vitájában Pál apostol éppen a felfuvalkodott „mindent jobban tudók” ellen kelt ki. Nekik szegezte a provokatív kérdést: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)

Igénk azt mondja, hogy minden „kelléket” ajándékba kapunk megbízatásunk teljes sikere érdekében. Persze mondhatná valaki, hogy akkor a tudás, a kitartás, a szorgalom is ajándék. Igen, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy Bach vagy Kodály, Newton vagy Albert Schweitzer mégis azt a rendkívüli többletet kapta, amellyel se tudás, se kitartás, se szorgalom nem tud versenyre kelni. És még egyet tegyünk hozzá: igénk szerint a kellék ajándékokat azért kaptuk, hogy szolgáljunk velük egymásnak. Az ajándékot lehet ugyanis zsebre vágni, saját számlánkra írni, magunknak megőrizni. Ám ahogy a pusztai vándorláskor kapott manna is megbüdösödött, ha tartaléknak gyűjtötték, az ajándék sem a magunk megőrzésére adatott. Ezzel szemben lehet lelkeket felüdítő, sőt gyógyító zenei alkotás, az emberek mindennapjait megkönnyítő felfedezés, sőt a mások gyógyítása végett akár fel is áldozott egyéni érvényesülés, amely túllát önös érdekeken, és örül, ha másoknak szerezhet örömet. Ezt nevezi a Szentírás szolgálatnak, azt a szót használva tehát, amelyet mi már szinte kiirtottunk mindennapi szótárunkból.

A teljesítmény ugyanis, amelynek alapján ma mérnek bennünket, nem azonos ezzel. Az a saját maga önző érdekeit tartja szem előtt, a szolgálat pedig legelsősorban a másikét. Azt gondolom, hogy elég rossz képet mutatna, ha egymás mellé állítanánk azt a sok mindent, amit a magunk érvényesülése érdekében tettünk, azzal, amit mások javára végeztünk el – vagy éppen elmulasztottunk! „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” – mondja választott igénk első verse. Ezt pedig kár lenne leszűkíteni a magunkéval való jó gazdálkodásra. Különben is, a lelki ajándékokat arra adja Isten, „hogy használjon vele”, mondja Pál apostol (1Kor 12,7). Ami annyit tesz, hogy az ajándékban részesülőnek csak abban az esetben van haszna belőle, ha másnak használ vele!

Péter levele azonban nem áll meg ideális, szép általánosságoknál, hanem két példán keresztül mutatja meg gyülekezetének, hogyan kell jó gondnokokként élniük a rájuk bízott isteni tulajdonnal: „…ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.”

Hovatovább mindennapi szókincsünk része lett a diakónia szó. Azt a helyet jelenti, ahol tanácsolnak, felvilágosítanak, sőt segítenek az odafordulókon. De azt már kevesebben tudják, hogy ez az eredetileg görög szó tulajdonképpen az asztalnál való felszolgálást jelentette. Régi korok hatalmasai nem foglalkoztak közvetlenül a maguk testi ellátásával, hanem jó, tisztességes és szorgos diakónusaikra bízták, akik kiszolgálták őket, amikor felszolgálták nekik az étkeiket. Így lett az Újszövetségben is minden olyan munka, amelyet másoknak, másokért végeztek, a diakónia, a másoknak szolgálás szakkifejezésévé.

Nem csoda, ha Krisztus igazi egyházában egyenlő joggal szólalhat meg az Ige és az emberek életének segítése szolgálatában tett diakónia. Más kérdés, hogy tudunk-e ennek ilyen erős bibliai megalapozottságáról, vagy sem. Mint ahogy az is, hogy sokszor a diakóniai, azaz a segítő szolgálattal megbízottakra hárítjuk át a felelősséget, csak hogy saját lustaságunkat és kényelmünket igazoljuk. Márpedig a diakónia bibliai „fái” nem intézményekben, hanem emberi szívekben, illetőleg szolgálatkészségben gyökereznek. Isten olyan sok ehhez szükséges erővel ruház fel, hogy büntetést vonok magamra, ha nem teszem azt, amire a Gazdámtól eredetileg megbízást kaptam. Ha engedelmeskedem, munkám értékét leolvashatom abból, hogy csak annyiban volt hasznom belőle, amennyiben másnak használtam vele.

És Jézus szavát se szabad szem elől tévesztenünk: „…valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.” (Lk 12,48; Károli-fordítás)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 27. számában jelent meg, 2016. július 10-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.