– Miért döntött a lelkészi hivatás mellett?

– Evangélikus szülők gyermeke vagyok két nővéremmel együtt. Hitben nevelkedtem fel, ez is mindenképpen belejátszott abba, hogy lelkész legyek. Gyermekbibliakörbe, aztán ifjúsági körbe, istentiszteletre jártam. Belenőttem a budavári gyülekezetbe, amelynek a keresztelésem óta a mai napig tagja vagyok. Isten olyan különleges úton vezetett, hogy még a sorkatonai éveket is beleállította az ő akaratába, hogy ezen keresztül is megszólítson, és elhívjon a szolgálatára. A katonaság végén sokat töprengtem, hogy mit tegyek. A leszerelés előtt fél évvel az Útmutatóban idézett Habakuk 2,3-ban olvastam: a kijelentés már úton van, ha késik is, várj türelemmel. Valami lesz! – gondoltam. És akkor jött a felhívás: lehet jelentkezni a teológiára levelező tagozatra. Akkor ez az én utam! A vári lelkésszel – Madocsai Miklóssal, aki konfirmált is, és akit lelki atyámnak tekintek – beszéltem erről. Nagyon áldott három esztendő volt a teológia. Hálás vagyok Istennek, hogy nagynevű professzorokat is hallgathattam, tőlük is tanulhattam. Külön megemlítem Prőhle Károly, Nagy Gyula, Muntag Andor professzorokat. Rájuk nagy szeretettel és hálával emlékezem.

– Hogyan indult a lelkészi szolgálata?

– Eleinte úgy gondoltam, hogy a teológia elvégzése után gyülekezeti munkatársként a világi állásomat megtartva fogok szolgálni a gyülekezetben, de aztán úgy alakult, hogy munkanélkülivé lettem. Ez adta a végső lökést ahhoz, hogy ha már a levelező képzést elvégeztem, teljes értékű lelkészi oklevelet szerezzek. Az egyetem – akkor még akadémia – dékánja, Muntag Andor professzor segített, hogy a kiegészítő éveket el tudjam végezni úgy, hogy közben félállásban itt, a könyvtárban dolgozhassak 1991 őszétől. Ez így volt egészen ’96-ig. Ekkor végeztem, és Szebik Imre püspök úr szentelt lelkésszé. Továbbra is maradhattam a könyvtárban, és a másik félállásban a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület lelkésze lehettem. Tizenöt és fél éven át végeztem a szolgálatomat, párhuzamosan az itteni munkával. Örömmel látom el a könyvtári szolgálatot azóta is Isten segítségével. Szüleimnek is hálás vagyok, hogy lehetővé tették, és feleségemnek is, aki tanulmányaim során is támogatott.

– Ha már említi, a feleségét igen különleges módon ismerte meg…

– Ez egy érdekes történet. A feleségem, Beáta édesanyja és az én édesanyám a háború előtt jó barátságban voltak. Ez a barátság annak idején Balatonfenyvesen kezdődött, ahol mindkét családnak volt nyaralója. Amikor Beáta édesanyja súlyos beteg lett, kérte, hogy Beáta keresse meg az édesanyámat, akinek a férjezett neve Herzog Pálné. Beáta fellapozta a telefonkönyvet, amelyben volt öt-hat Herzog Pál. Az egyikre rábökött, és felhívta. Elsőre ráhibázott: az édesapám vette fel. Ez egy egészen különleges, csodálatos dolog volt. Ekkor feléledt a kapcsolat, és Beáta meglátogatta édesanyámat. Akkor találkoztunk először, aztán egyre szorosabb lett a kapcsolat, majd ’83-ban összeházasodtunk. Azóta is boldogan élünk együtt. Sokszor megtapasztaltuk, hogy milyen jó, ha az ember hasonló gondolkodású társat talál magának, olyat, akivel már félszavakból is megértik egymást.

– Mivel foglalkozott, ami miatt elsőre a levelező szakot választotta a teológián?

– Érettségi után szerettem volna Győrbe, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára menni, de nem vettek fel, úgyhogy autószerelő lettem. Több mint tíz évig dolgoztam a szakmában, majd termelési előadóként a Volánbusznál.

– Az egyetem után milyen egyházi feladatokat látott el?

– Nem sokkal az érettségi után már felkértek presbiteri szolgálatra. Ezt főleg a sorkatonaság után vállalhattam el. Mára már ötciklusnyi gyülekezeti presbiteri szolgálat van mögöttem, egyciklusnyi kihagyással. Érettségi előtt gyülekezeti iratterjesztést végeztem, aztán bekapcsolódtam az énekkarunk, a Schütz kórus szolgálatába. Sokáig énekeltem ott. A legutóbbi választáson is újra megválasztottak presbiternek. Ezt a szolgálatot bővebb tudással – lelkészi végzettséggel – látom el. Egyes esetekben ennek köszönhetően többet is tudok segíteni a lelkészkollégáknak.

– Mi a feladatköre a könyvtárban?

– Kezdettől fogva – nem sokkal a könyvtár költözése után, ’91-ben kerültem ide – a folyóiratokkal foglalkozom. Korábban a könyvtár teljes állománya az Üllői úti központi épületben volt. Az egyetemi könyvtári szolgálat az akkori egyetemi épületen belül egy kisebb irodában kapott helyet. Az volt a rendszer, hogy ebben az irodában kellett leadni a kölcsönzési igényeket, pár nap múlva a könyvtárosok kihozták az Üllői útról a könyveket, és itt át lehetett venni őket. Ekkoriban született meg az a határozat, hogy ide kell költöztetni az állományt, hogy a teológiának legyen saját könyvtára. Ennek hatására a teológiai anyagokat hozták ide, valamint a régi, úgynevezett „soproni állományt”, a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karának könyvtárát, illetve a szemináriumi könyvtárak állományát. Ez a mai napig itt van, ezekben is nagyon sok értékes anyag van. A költözéssel átkerült számos folyóirat is. Ezek kezdetben kisebb csomagokban voltak, letéve körben a fal mentén. Én kaptam a feladatot, hogy a folyóiratokat elrendezzem, és berendezzem a raktárt. A folyóiratok is több költözést éltek át, míg végül a jelenlegi helyükre, tömör raktárba kerültek. Az állomány nyilvántartása, karbantartása folyamatos feladatot igényel. A kezdetektől fogva kezelem, segítem, irányítom azt a beszerzést, amire megbízást kapunk, különös tekintettel a teológiai folyóiratokra. Nagyon örülök ennek a munkának, mert sok minden kerülhetett a kezembe, sokat olvashattam. Aztán amikor anyagi nehézségek miatt szűkíteni kellett a beszerzést, több folyóiratot le kellett mondani. A folyóirat-állomány gondozása mellett jelentősebb feladatom az volt, hogy míg a kolléganők reggeltől délután négyig dolgoztak, én dél körül jöttem, és este hatig voltam itt. Így lehetett nyitva estig a könyvtár, és ez a mai napig így van.

– Milyen emlékezetes kihívásokkal kellett szembenéznie?

– A komolyabb kihívásokat például a beázások jelentették. A nyári felhőszakadások után sokszor úgy jöttünk be: „Na, vajon mi van, mi lesz itt?” Aztán kihívás volt, amikor egy-egy nagyobb ajándékot kaptunk, például Roloff professzor [Jürgen Roloff német újszövetségi teológiai professzor – a szerk.] hagyatékát. Itt meg kell említenem még Jutta Hausmann professzor asszonyt [az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője – a szerk.], akinek a jóvoltából több külföldi professzor hagyatékát is megkaptuk, más hagyatékokat pedig a Martin-Luther-Bundon [Luther Márton Szövetség – a szerk.] keresztül, ami nagyban gazdagíthatta a könyvállományunkat. Ezek mind teológiailag fontos és a képzést segítő dokumentumok voltak. Másik érdekesség, hogy amikor még a teológiára jártam, külföldi folyóiratot csak úgy lehetett megszerezni, hogy egy-egy professzor a külföldi kapcsolatai révén kérte meg a kintieket, hogy küldjék a folyóiratot. Az aztán a professzor nevére érkezett, és ő adta utóbb a könyvtárnak. Amikor aztán a professzorok nyugdíjba mentek, az általuk itt hagyott könyveket, folyóiratokat, amelyekre már nem volt szükségük, lehozták a könyvtárba. Ezekben rendszeresen bogarásztam, és mindig találtam külföldi folyóiratokat. Így azért többé-kevésbé kiegészülhetett az állományunk. Mindig örömmel figyelem, hogy milyen folyóiratok vannak, és adott esetben ha valamiből hiány van, akkor megpróbálom pótolni. Öröm számomra a folyóirat-állomány gyarapodása, és remélem, hogy ez majd később is rendben lesz. Hiszen én most év végével nyugdíjba megyek. Utódom biztosan ugyanilyen örömmel fogja segíteni a folyóirat-állomány alakulását. – Van kedvenc könyve? – Nehéz egy könyvtárosnak egyetlen könyvet megnevezni. Gyakran jártunk szüleimmel és később is a barátaimmal kirándulni. A természetet nagyon szeretem, és ezért került hozzám közel Fekete István munkássága. Sokat olvasgatom. Érdekes, hogy még érettségi előtt az irodalomtanárom megmosolygott ezért, de azóta Fekete István természetleíró munkássága a gimnáziumi tananyag kötelező része lett. Úgy látszik, ebben egy kicsit megelőztem a koromat. Őt nagyon szeretem. Még hitemben is sok erőt meríthettem az írásaiból.

– Tud-említeni olyan igeszakaszt, amely egész életén át elkíséri?

– Rengeteget tapasztal az ember az életben, a történelem rángatja ide-oda, és sok kellemetlenség terhelheti. Számomra különös értelmet kapott a Zsidókhoz írt levélnek a végén olvasható ige: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” [Zsid 13,5] Számomra ennek az az üzenete, hogy Isten Jézus Krisztusban mindig, minden küzdelemben, minden nehéz helyzetben velem van, átsegít. Ő tud minden lépésemről. Ezt megtapasztalhattam életem során. Megsegített minden helyzetben, és nagy hálával vagyok, hogy mind ez idáig megsegített. Hiszem, hogy ezután is mellettem lesz, és vezetni fog, nem hagy el.

– Szabadidejében mivel foglalkozik a legszívesebben?

– Sok szabadidőm nincs, de mivel az egyháztörténet mindig is közel állt hozzám, a gyülekezetben a korábbi időszakban a gyülekezettörténeti munkacsoportot vezettem. Nagyon sokat foglalkoztam a gyülekezet történetével. A munkacsoport meg is jelentette a Gyülekezettörténeti Füzetek első kötetét. Ez a gyülekezet első három lelkészének szolgálatát öleli fel, kiemelten az elsőnek, Bauhofer János Györgynek a munkásságát. A gyülekezettörténet, egyháztörténet tulajdonképpen hobbi számomra. Különösen egyházunk 20. századi története érdekel, hiszen nagy részben abban a században éltem, sok mindent nem értettem gyermekfejjel, és egyre-másra világosodnak meg dolgok. Már említettem fébés szolgálatomat, 1996-tól 2000-ig Túrmezei Erzsébet testvérrel [diakonissza költőnő, a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületnek az 1990-es újraindulás utáni első főnökasszonya – a szerk.] is együtt dolgozhattam. Halála után engem bíztak meg hagyatékának rendezésével, feldolgozásával. Születésének centenáriumára szerettük volna kiadni a teljes életművét, öt kötet jelent meg: három a saját verseit tartalmazza, egy a műfordításait, egy pedig a prózai írásokat. Ezt a munkacsoportot a Fébében én vezettem. Azután még egy feladatom volt-van, ami az Üllői úti könyvtárhoz kapcsolódik, ahol délelőttönként dolgozom. A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára született meg az a terv, hogy föl kell építeni egy magyar evangélikus bibliográfiát, egy digitális tárat. Az én feladatom a folyóiratok feldolgozása lett. Most már eljutottam oda, hogy a Lelkipásztor folyóiratot a kezdetektől, 1924-től napjainkig teljesen feldolgoztam. Ezek a cikkek a Magyar evangélikus bibliográfiában megtalálhatók. Ez azért fontos, mert eddig sem repertóriuma, sem éves tartalomjegyzéke nem volt a Lelkipásztornak, tehát ha valamit keresett az ember, akkor egy csomó kötetet végig kellett néznie. Most azonban a bibliográfiából tárgyszóra, szerzőre, igehelyre lehet keresni. Nem sokaknak adatik meg, hogy ilyen hosszú időszak történéseit folyamatában végigolvashassa. Szép feladat, nagy élmény is volt történelmi időket végignézni. De más folyóiratokat is, a Theologiai Szemlét például, illetve más rangos evangélikus folyóiratot is én vittem fel a bibliográfiába.

– Végezetül mik a tervei a nyugdíjas évekre?

– A mai napig a hó első vasárnapján istentiszteletet tartok a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban, illetve a Fébé-anyaházban. Örömmel végzem ezt a szolgálatot. A gyülekezettörténeti munkában is még sok-sok mindent szeretnék. Jobban elmélyülni benne, kutatni, hogy egy teljes forrásanyagként használható gyülekezettörténeti anyag összeálljon. Olyanokkal tudok együtt dolgozni, mint Czenthe Miklós, a levéltárunk vezetője, aki most a gyülekezettörténeti munkacsoport vezetője. Jövőre még félállásban az Üllői úti könyvtárban fogok dolgozni. Ott még sok feladat vár. És a gyülekezeti dolgokat is tovább fogom végezni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2019. január 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.