− A reformáció indulásának ötszázadik évfordulójára készült Luther című rajzfilmsorozat készítésekor mi volt az elsődleges alkotói szempont: a korhű ábrázolás, a lutheri üzenet átadása képi formában vagy a fantázia eleresztése a reformációra emlékezés apropóján?

− Nekem elsősorban Luther jelleme volt a fontos. Köztudomású, hogy soproni vagyok, amely hajdan német ajkú terület volt, és ez már gyerekkoromban rányomta a bélyegét az életemre. Tanulmányútra mehettünk Németországba, megjártuk a Lutherweget, rajzoltunk, fényképeztünk, próbáltuk értelmezni mindezt. Volt egy felejthetetlen lelkész Sopronban, akinek a szónoklatait a karzatról figyeltük; elég indulatos volt, és oda is mondogatott olykor – engem ő erősen Lutherre emlékeztetett. És emellett nagy kutatómunka is van a film mögött, „félszekrénnyi” Luther. A vásznon – és ezt már sokszor hangsúlyoztam – nem egy szentet akartunk megjeleníteni, hanem egy embert a hibáival, a vívódásaival, a problémáival. Luther karaktere mellett a történelmi események bemutatásán volt a hangsúly. Aztán a külalakon, tehát hogy milyen stílusban készítjük el a filmet. Fontosnak tartom a filmbetéteket is, amelyekhez régi festményeket és metszeteket használtunk, esetenként mi magunk találtunk ki korhűnek látszó metszeteket.

− A film hat éven felülieknek ajánlott. Lackfi János szövegei és a látványvilág is igen sűrített, sok nyelvi és képi játékot, utalást inkább csak a felnőtt nézőközönség érthet. Kiknek szól elsősorban az animációs sorozat, és milyen eszközökkel tették versenyképessé?

− Lackfi János az első, archaikusabb szövegváltozat felülírása után pompás, pattogó szöveget írt, és a figurákat is nagyon jól jellemezte a dialógusokkal, csak meg kellett hozzá rajzolni őket. A filmet szerintem többször kell megnézni, és többféle közönséghez szól. Az egyik lehet, hogy a humoros, a másik a reprodukciós oldalát kedveli, valakit meg a látványvilága ragad magával. Elsősorban az ifjúságot akartuk megcélozni. A vonalas technika televízióra nagyon alkalmas, mert van kontúr, emiatt viszont a színeket kicsit vissza kellett fogni. Annyira tarka ma a világ az állandóan villódzó reklámokkal, hogy a színek visszafogásával voltaképp kiemeltük ebből a képözönből a filmet, hogy feltűnjön, hogy észrevegyék. Egy-egy epizódnak hidegsárga, hidegkék vagy hidegzöld színt adtunk, ez tudatos döntés volt.

− A film nagyszabású előkészületeinek és sokéves munkájának melyek voltak a legemlékezetesebb állomásai? És mit jelentett ehhez képest az idei filmheti elismerés?

− A tapasztalatom az, hogy elég nagy háttér, mennyiségi teljesítmény is kell ahhoz, hogy az embert meg- és elismerjék. Nagyjából két év kell, hogy elterjedjen egy alkotás. 2017-re lett kész a teljes film, mostanra már azt mondhatjuk, bekerült a köztudatba. Benne lehetett ez is a díjazás szempontjaiban, nem utolsósorban pedig: a Luther-rajzfilm igen összetett munka, rengeteg szellemi termék van benne, és mindez növeli az értékét. Ami az utóéletét illeti: nyolc nyelven szinkronizálták. A brazíliai portugál változat a portugáliai Espinhóba, fesztiválbemutatóra is eljutott, a finn egy időben ment a magyar televíziós vetítéssel. Ami pedig az emlékezetes pillanatokat illeti: kétszer is vetítették templomban, Sopronban és Kapolcson is. Így mintegy szakrális teret kapott, amit egykor sosem gondoltam. Nekem ezek nagyon megható alkalmak voltak.

− A rajzfilmre adott egyéb reflexiók, például a közönség véleménye legalább olyan fontos, mint a szakmabelieké? Kapott hideget-meleget is?

− Persze. Az egyik barátom például, akit megajándékoztam a filmmel, kijelentette, ez nem az ő Lutherje, szerinte alaposan lerángattam a pódiumról a reformátort. Szerintem pedig bemutattuk Luthert mint embert. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2019. május 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.