Sokan mondják, hogy az emberi érzések között a leggyötrelmesebb a szégyen. Olyasmi, ami a testi büntetésnél is jobban fáj, és nem véletlen, hogy az Isten iránti bizalom elvesztésének, a bűnnek elsődleges következménye. Megnyílik Ádám és Éva szeme, és körül aggatják magukat fügefalevelekkel – ez persze nem sokat segít rajtuk, mert már megtették, amit megtettek. Ez a kép azt üzeni, hogy az ember normális állapota az, amikor nincs szégyen: eredeti helyén, Istennel összhangban élve nincs oka szégyenkezni. Akkor szégyenkezünk tehát, amikor eltávolodunk Istentől.
A háromszori tagadása után, Péter sírása is a szégyenkezés tehetetlen kínja, és bizonyára, számunkra is ismerős, hogy milyen, amikor nem azt az életet éljük, amit élhetnénk, és ennek következményei miatt szégyenkezünk. Persze csak akkor, ha az embernek nem aludt el egészen a lelkiismerete…
Miért olyan gyötrelmes dolog a szégyen? Mert a lélek megosztottságáról szól. Egyrészt, vágyakozunk valamire és el is követjük azt, másrészt viszont belátjuk, hogy nem lett volna szabad így tennünk.
Olykor a legelemibb próbán is elbukik egy-egy önző tettünk, ha azt megvizsgáljuk: örülnénk-e, ha velünk tenné valaki, amit mi megengedhetőnek tartunk más iránt. Az ember eredeti, Isten szándéka szerinti állapota nem a szégyen – igaz, nem abban az értelemben, ahogyan azt ma látjuk, s amiről a Filippi levélben így olvasunk: olyan időket élünk, hogy „azzal dicsekednek, amit szégyellni kellene” (Fil. 3,19) Ez a mostani szégyentelenség valóban a történelem mélypontja, ám most nem erről van szó, hanem arról, hogy éljen úgy a hívő ember, mert élhet is, hogy ne kelljen utólag szégyenkeznie.
Mert Istennek az igéje értünk „testté lett” Krisztusban, és ő minden szégyenünket fölvitte a keresztfára, hogy rólunk levegye azokat. „Aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5,21) Ez azt jelenti, hogy „ő lett bűnné” helyettünk, vagyis magára vette bűnünket és az abból fakadó minden vétkünket és szégyenünket, amikor helyettünk őt köpdösték meg, meztelenítették le és csúfolták ki – még halálában is. Ezért szabad és szükséges nekünk - mint ahogy az apostol mondja - „…nézni a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, nem törődve a szégyennel keresztet szenvedett, és Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12,2) Ezzel békéltette meg Isten a világot önmagával.
Havi mondatunk azzal folytatódik, hogy „Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” Ennek az üzenetnek ez az értelme: ismét közeledhettek Istenhez, nemcsak az áhítat rövid idejére, hanem újra és újra. Mert a megbékélés nem futó találkozás, hanem mindenkorra szóló összekapcsolódás. A „megbékélés” kifejezésnek a görögben külön színezete van: tulajdonképpen a kicserélést, vagy az elcserélést jelenti. Isten cserél az emberrel. Ő elveszi annak kárhozatát, s neki adja az üdvösséget. Ámen.