Ádám tizenhat éves koráig Gyulán élt, ott szerette meg egy életre a sportot. Evangélikus lelkész édesapja, Jakab Béla öt éve került parókus lelkészként Budapestre, az óbudai gyülekezetbe. Ez Ádám életében is nagy változásokat hozott. A most húszéves fiatalember a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 2017-ben. A Budapesti Metropolitan Egyetem kereskedelem és marketing szakos hallgatója; online marketinggel szeretne majd foglalkozni.

– Évek óta komolyan sportolsz. Van esetleg hagyománya a sportnak a családodban?

– Nincsen hagyománya, viszont kiskorom óta fontos része az életemnek. Először úsztam, utána elkezdtem karatézni egy klubban, majd a klub megszűnése után a karatemester magántanítványa lettem. Amikor öt évvel ezelőtt Gyuláról felköltöztünk Budapestre, fel kellett vennem a „pesti ritmust”. Hirtelen megváltoztak a sportolási lehetőségeim. Itthon kezdtem el edzeni egyedül. Először kaptam egy bokszzsákot, hogy formában tartsam magam, de még hiányzott valami.

– Ekkor kezdtél el futni…

– Közel lakunk a Margitszigethez, és két éve egy nap gondoltam egyet: kimentem futni. Tudtam, hogy 5,3 kilométer egy kör, gondoltam, kipróbálom. Azelőtt soha nem futottam magamtól, sőt mindig is kimondottan utáltam futni. De aztán egyre gyakrabban mentem, és egyszer csak jött egy ötlet: mi lenne, ha futnék egy maratont? Kinéztem egy futást, de csak két hónapom volt felkészülni rá…

– Teljesen egyedül, edző nélkül vágtál bele?

– Tulajdonképpen igen. Annyi segítségem volt, hogy találtam egy budapesti futócsapatot, velük futottam néha hét kilométeres távokat a városban. Aztán észrevettem, hogy egyedül sokkal jobban tudok koncentrálni. Elkezdtem tehát edzeni, de voltak kételyeim. Még én sem hittem el, hogy ez sikerülhet. Nagyon sokan csodálkoztak is, amikor megcsináltam. A legnagyobb táv ugyanis, amit abban a két hónapban futottam, huszonöt kilométer volt. A maraton pedig negyvenkettő, „kicsit” több. Úgy érzem: a maradék kilométereket hitből sikerült legyűrnöm.

– Mesélj arról, hogy mit jelent a sportban a hit! Hogy elszántságban, fegyelmezettségben, koncentrációban mit jelent, azt értem. De amikor szúr az oldalad, és minden porcikád fáj a sokadik kilométernél, akkor hogyan lendít tovább a hited?

– Talán a legnehezebb nekikezdeni, ha elhatároztunk valamit. Óriási motiváció kell, valami, amibe tud az ember kapaszkodni; egyedül még nehezebb nekivágni. Én ilyenkor is érzem, hogy milyen jó dolog hívőnek lenni! Nekem nincs szükségem motivációs videókra, pörgős zenékre. Én imádságokkal, a hitem felhasználásával tudok nekivágni a kitűzött célom elérésének. A legjobb az, hogy nemcsak a sportban sikerül, hanem a tanulmányaimban és az életem minden területén. Nem tudom, véletlen-e, de elmondhatom: amióta lefutottam az első maratonomat, sikersorozatom van – noha nagyon sok nehézséggel is meg kell küzdenem napról napra.

– Gondolom, feledhetetlen emlék a célba érésed az első maratonon.

– Az az érzés, az a boldogság leírhatatlan! Érzem, hogy Isten velem van ezekben a vállalkozásaimban. Áldássá teszi őket a jelenlétével.

– Mit ad még neked az Úristen a sporton keresztül? Mire tanít még meg?

– Önismeretet is tanulok általa. Elkezdtem céltudatosabban élni. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb úgy élni, ha mindig kitalálok valamit, amit megvalósíthatok, amiért küzdeni lehet, és mindezt nemcsak a szeretteim segítségével, hanem elsősorban Isten segítségével. Ez a céltudatosság vezet engem. Szoktam egyébként imádkozni is futás közben, és amikor „a végemet járom”, Isten segítségét kérem, hogy adjon még erőt, lendítsen át a holtponton, hogy bírjam.

– Hogyan született meg benned a gondolat, hogy most ősszel jótékony céllal vágsz neki a távoknak?

– Tavaly szilveszter előtt tervezgettem a következő évemet. Az első maratonom után azt mondtam: soha többet nem fogok ilyen távot futni. Az a fájdalom mondatja ezt, amit úgy a harmincadik kilométer táján érez az ember. Ám hallottam egy idézetet, ami megragadt bennem: azok az igazán nagy célok, amelyeknek a megvalósításától félünk. Sokat gondolkodtam, hogy nekem vajon mi lenne a következő ilyen. Végül azt találtam ki, hogy 2018 szeptemberében három hivatalos félmaratont fogok futni három egymás utáni hétvégén. De ezúttal nem magamért, hanem jótékonysági futóként egy nemes célt szeretnék támogatni. Gyulán van egy sérült gyermekeket támogató alapítvány, amelynek a képviselői önkéntesekkel együtt szerveznek évente jótékonysági futást. Tavaly az érettségim miatt nem tudtam ezen indulni, viszont idén májusban, hála Istennek, sikerült, ráadásul „hazai pályán”, a Várfürdő Arany maratonon. Később, látva a szeptemberi három félmaraton-kiírást, már tudtam, mi a dolgom. Óriási erőt adna, ha jótékonysági futóként csinálhatnám végig.

– Három hétvége – háromszor huszonegy kilométer: ez elképesztő fizikai teljesítmény lesz. Mit szóltak a szüleid, a barátaid a tervedhez?

– Először édesapámnak mondtam el. Persze édesanyámmal együtt nagyon féltenek engem, de ő mondta épp a második maraton után, hogy ha kaptam az Istentől ezt a talentumot, érdemes elgondolkoznom, hogy mire használhatom még fel. A barátaim közül pedig volt, aki azt mondta, ez egyszerűen kész őrültség.

– A majdani felajánlás összegével kit vagy milyen ügyet szeretnél támogatni?

– Nem egy konkrét személyt, hanem általánosabb célt jelölnék meg. Szívesen támogatnék hátrányos helyzetű családokat – határon innen és túl – étkeztetésben, iskoláztatásban, felzárkóztatásban. Minden lehetőség, ami ezekkel összhangban van, szóba jöhet.

– S mindeközben az óbudai gyülekezet életében is aktívan részt veszel, segítesz édesapádnak az istenetiszteleten, egyetemista vagy.

– A szüleimnek köszönhetem, hogy Isten és a hit kisgyerekkorom óta része az életemnek. A vasárnapi családi istentiszteleten gitározom a zenekarral, nyáron részt veszek a gyerektáborban, év közben a gyülekezeti programokon. Ezek mind erőt adnak a sporthoz is, és viszont! Így érzem teljesnek az életemet, és hálás vagyok érte, hogy ennyi mindennel foglalkozhatok.

– Aki szeretne, hogyan tud segíteni téged a nemes cél elérésében? Hol jelentkezhetnek az adományozók?

– Elsősorban azt szeretném, ha a közösségi média felületetein történne a jótékonykodás. Köszönettel fogadom, ha a leendő támogatók akár a Facebookoldalamon, akár az óbudai evangélikus gyülekezet elérhetőségein megkeresnek. Hálásan köszönöm, ha mögém állnak! Ha támogatókat tudhatok magam mögött, az óriási erőt ad. Nemegyszer futottam már úgy, hogy a könnyeimmel kellett küzdenem, de akkor is megcsinálom, eljutok a célomig.

– Az adakozás mellett a rád gondolással, az imádsággal, az ügy lélekben való hordozásával is segíthetünk…

– Így van, hiszek abban, hogy ha mások imádkoznak értem, akkor az a lelki segítség erőt ad majd a három hétvégén, hogy célba érjek. Minden megpróbáltatásnak úgy indulok neki, hogy egy eshetőség van: eljutok a célig. Most is így lesz.

– Példakép lehetsz sok fiatal számára – talán nem is gondoltál még erre…

– Bár nincs konkrétan ilyen célom, de látom, hogy milyen sokan rácsodálkoznak arra, amit teszek. Azt szeretném, ha a jótékonykodás lenne a példa, amit követnek majd. Hogy felismerjék, milyen jó dolog adakozni, másokon segíteni – ezt a példát szeretném átadni az embereknek.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2018. szeptember 9-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az Evangélikus.hu szerkesztői megjegyzése:

Az Evangélikus Élet cikke több mint két héttel az újságban való publikálás után jelenik meg honlaponkon.

A fent említett versenyeknek már vége. Ádám a Facebookon az alábbi videóban köszönte meg a támogatásokat.