Itthon vagy! Hangzik fel a közmédia által szervezett országos programsorozaton. Láthatunk tájakat, népszerű és kevésbé ismert településeket. Felidéződnek, megelevenednek népszokások, bemutatkozik Magyarország sokszínűsége. És valóban! Jó érzés látni a képsorokat, megismerni hazánkat. Tudni: Itthon vagyunk!

Azonban tudunk igazán otthon lenni? Nem is kimondottan Magyarországra tekintve gondolkodom ezen, sokkal inkább egyházunk vonatkozásában. Otthon vagyunk gyülekezetünkben? Biztonságot jelent számunkra templomunk? Tudunk-e önfeledten, nyugodtan - otthonosan – egyházunkban mozogni? Olyan sok impulzus éri ilyen vonatkozásban az embert. Olvassuk a népszámlálás eredményét, tapasztaljuk, hogy nagyon sokféle gyülekezetek vannak. Van, ahol nem illik (nem szabad) mozgolódni az istentiszteleten, máshol örömmel fogadják a gyermekek zajával kísért összejöveteleket. Megosztott a liturgiához való viszonyunk. Sok esetben még az sem biztos, hogy tudjuk, hogy egy istentisztelet keretében ki az, aki mellettünk ül. Nem ismeri mára már a nagyobb városok gyülekezete saját közösségét.

Sokan azt mondják, a lelkész tehet arról, hogy ha fogy a gyülekezet. Nekem más erről a véleményem. Én egy közösséget – a gyülekezet egyes tagjait is számon tartva – egységében kívánom szemlélni. Azaz nem elegendő a pásztor megnevezése, hanem az egyes ember szolgálata ugyanúgy meghatározó. Az, hogy megszólítja-e az egyik a másikat, azaz felismeri-e a gyülekezet az önmagában rejlő misszió lehetőségét. Tudunk-e az istentiszteletre, mint potenciálisan az evangélium, azaz az örömhír centrumára tekinteni? Meggyőződésem, hogy akkor kezd újra bővülni egyházunk, ha az evangélium szeretettel telített fényében otthon érezzük magunkat közösségünkben.

Pár nappal ezelőtt egy teremőrrel beszélgettem. A zömök, izmos ember elmondta, hogy a hétvégét egy kisebb társasággal egy vidéki település papjánál, „Atyusnál” töltötte. Finomakat főztek, sokat beszélgettek és volt idő az imádságra is. Mesélés közben szeme csillogott az örömtől. Egyszer csak a bizalmas információk csendes hangján így fordult felém: „Tudod, nekem a templomban van egy öltözőszekrényem!” Furcsán kezdtem nézni, hogy – bár értem, hogy távol töltötte a hétvégét – azt mégis furcsállom, hogy miért a templomban öltözködik. Ő látta, hogy értetlenkedem és hozzátette: „Ez nem az a megszokott szekrény ám! Ez olyan, hogy amikor bemegyek a templomba, hallgatom az igét és annak magyarázatát, amikor énekelek, akkor érzem, hogy közben szépen, lassan átöltözök. Levedlik rólam a piszkos, bűnökkel teli a ruha… Itt tisztul meg a ruhám!” Én csendesen hallgattam és közben arra gondoltam: ha valaki, hát ő tényleg otthon van! Tudja, hogy a hétköznapok, rossz és kevésbé helyes döntéseink porától van olyan hely, ahol meg tud szabadulni.

Van lehetőségünk időről-időre kilépni a szürke, munkával és kötelességekkel teli hétköznapokból! Nem kell félnünk, megijednünk! Ennek felismerésében azonban nem csak mi vagyunk a döntéshozók! Létezhetnek bár átugorhatatlannak tűnő távolságok, elmulasztott pillanatok, amik nehezítik a ráeszmélést. Tűnhet úgy, hogy eltévedtünk az erdőben. Előfordulhat, hogy nem találjuk közösségünket. Viszont nem vagyunk magunkra hagyva! Létezik az a látószög, amiben rádöbbenhetünk: nem vagyunk egyedül. Van ugyanis Valaki, aki azért jött, hogy tiszta ruhát készítsen nekünk. Hogy ne csak otthon érezzük otthonosan magunkat…