Míg mi a csendességre, a magunkba mélyedésre helyezzük a hangsúlyt ebben az időszakban, addig a világ számos pontján az érzelmek másik véglete uralkodik. Afrikában nem ritkák a táncos temetések, és Mexikóban a halottak napjához egyfajta fiesztahangulatot idéző tiszteletadás kötődik.

Eddigi temetéseim alkalmával – ahogyan ez a lelkészeknek bőven kijut – sok mindent megtapasztalhattam. Emlékezetes volt, mikor egy nagyvárosi búcsúztatáskor elfoglaltam helyemet a sírgödörtől kb. két méterre letett mikrofon mögött, majd jött a gyászoló család, és beállt elém, a sír közvetlen szélére, háttal nekem. Kölcsönösen nem értettük, hogy mi történik, de végül rendeztük sorainkat.

Megható és egyben megmosolyogni való volt, mikor az elhunyt hajléktalant a ravataltól a sírig kísérte hűséges kutyája, majd végigülte a temetést egy bokor tövében vakaródzva. De játszadozó kiscicákkal is találkoztam már temetés közben a koporsótól pár méterre, a ravatalozóban. Temettünk harmincnyolc fokos hőségben és hóviharban is, amikor a sírásókon és a kántoron kívül senki sem maradt ott velem, még a közvetlen család is elmenekült. Kezdő lelkész koromban, mint azt utólag elárulták, fogadásokat kötöttek rám a gyászhuszárok, hogy hány percig fog tartani a szertartás.

A cikk itt folytatódik.