Az istentisztelet utáni kávézás jó lehetőség a beszélgetésre. Egymás után jöttek a különböző témák, kérdések a gyülekezet jelenéről és jövőjéről, politikáról, egyházról, a világ dolgairól. Bemutatkoztak az újonnan érkezettek. A hamarosan kezdődő énekkari próbára megérkezett egy szikár férfi, a „külsős”, tiszteletdíjas karvezető. Rezzenéstelen arccal figyelt, majd amikor a zsidók második világháború alatti deportálására terelődött a társalgás, váratlanul megszólalt: „Nem vitték el a zsidókat koncentrációs táborokba, nem volt holokauszt, elmentek maguktól Dél-Amerikába. A német és a magyar férfiak harcoltak a fronton, valakinek itthon dolgozni is kellett…”

Ritkán lepődöm meg a különös emberi megnyilvánulásokon, de most nem akartam hinni a fülemnek. Az első sokk után azon csodálkoztam, hogy rajtam kívül senki sem szólalt meg. Bizonyára ismerték az atyafit, nem akartak vele vitatkozni. Később még vendéglátóm autójában is az elhangzottakon töprengtem. Látásom szerint a gyülekezetben mindenkinek helye van, de nincs helye igeellenes, hamis tanoknak és gyakorlatnak.

A vidám kántor és a néma gyülekezet. Elcsatolt területen élő gyülekezetben szolgáltam. A faluban magyar evangélikusok élnek, de a lelkész nem tud magyarul, és csak hárman-négyen járnak istentiszteletre. A pesti igehirdető hírére ezúttal húsz-huszonöten gyülekeztek. Szépen sütött a nap, a templom előtt ráérősen beszélgettek a testvérek. Később értettem meg, hogy rutinos nyugalommal várták a kántort, aki általában a szombat éjszakát lakodalmas zenéléssel tölti. Egyszer egy ünnepen a „Piros pünkösd napján…” kezdetű népdalt játszotta a templomban tévedésből. Azóta a felügyelő minden alkalommal odaül az orgonapad mellé.

Mintegy húszperces késéssel kezdődött az istentisztelet. Az orgona energikusan szólt, a kántor gyakorlott, zengő hangja betöltötte a templomot. A gyülekezet viszont nem énekelt. Csendben nézett mindenki maga elé.

Nikotin, alkohol és evangélium. Háromnapos evangélikus ifjúsági fesztiválon kértek tőlem öt igehirdetést. Nagyobb részt serdülőkből verbuválódott a több száz fős közösség. Egy részük nem volt elkötelezett keresztyén. Rekkenő nyári melegben hogyan lehet lekötni ennyi fiatalt? Igazi kihívás előtt álltam. A programok szabadtéren zajlottak. Igehirdetés közben a büfé sem szünetelt. Néhányan söröztek, cigarettáztak, beszélgettek. Végül – a helyzetet érzékelve – a szervezők bezáratták a büfét a programok alatt.

Új világban kell az egyháznak végeznie a feladatát. Vége a kötelező korszaknak. Terepen kell lenni, meg kell szólítani a mai embert érthetően, ihletetten. Ha ez sikerül, Isten csodája. Hiszek a csodákban!

Teljesedjetek be Szentlélekkel! Száztíz fiatallal töltöttem egy hétvégét az erdélyi Hidegszamos gyönyörű hegyei között. Református, evangélikus, baptista, katolikus fiatalok azért találkoztak, hogy a Szentlélek személyéről, munkájáról többet megtudjanak. Van remény! „Ezek a mai fiatalok” okosak, igazságkeresők, kreatívak. A konferencia témája így szólt: „Elemedben vagy? Töltődj fel Szentlélekkel!”