Pilinszky egykori szülő- és lakóhelyéhez nagyon közel, a Károlyi-palotában, a Pilinszky János üzenetei című esten Jelenits István, a kecskeméti piarista gimnázium és – többek között – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem legendás oktatója megelevenítette a költő jellegzetes alakját és az általa életre hívott rejtvényes, ugyanakkor összetéveszthetetlen lírai világ néhány darabját. A különös gyerekkor és a költői életút felvázolása közben világossá vált az is, hogy a mindenféle iskolai skatulyától idegenkedő, az egykor a felsőbb osztályosok önképző körében szellemi-lelki otthonra találó Pilinszkyhez is közelebb áll ez a fajta beszéd- és megközelítésmód. 

Galambos Ádám moderálásával Pilinszky költői pályájának három meghatározó szakaszát érintette Jelenits István. Az első a katonaság és a második világháború, a lágervilág megrázó élményeihez kötődik. „Pilinszky korán rátalált a saját hangjára és a saját alapvető költői magatartására a világégés következtében. Hiteles erővel írt a háborúról” – tette hozzá, majd az összetartozó Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című verseken keresztül meg is mutatta ezt. Figyelemreméltó történet, hogy amikor a vagonokon hazafelé utaztak, a költő vesztesként, egymás után dobálta ki a magával vitt könyveket a vonatból, mert úgy érezte, azok érvényüket vesztették. Később azt írta, egyetlen könyv nem vesztette csak érvényét: a Biblia.

Pilinszky következő megidézett korszaka az Új Ember című hetilaphoz kötődik, ahol kezdetben jóformán kifutófiúként, később sikeres kritika- és jegyzetíróként dolgozott. „Nem penzumszerűen írt, hanem azt adta, ami ő maga, olyan dolgokról írt, amelyekre ő maga is mélyen rezonálni tudott” – hangsúlyozta a tanár úr. Az esten utolsóként elhangzott versek Pilinszky kései, több szakember által töredékesnek mondott költői korszakából származtak. Jelenits István elsősorban esztétikai szempontú megközelítésmódjával felhívta a figyelmet a „tökéletesen elejtett talánokra”, a mintegy „egymás mellé hulló szavak” erejére. Ezek egészen új megvilágításba helyezték a hallgatóság számára a Pilinszky-szövegvilágot. 

Pilinszky vallásos világáról pedig Jelenits István elmondta, számára nemcsak örökség, hanem meggyőződés volt a hit, ugyanakkor nem érezte feladatának, hogy a hit tanulását vagy élményét más ember számára is hozzáférhetővé tegye. Programszerűen nem mondható tehát „katolikus költőnek”, ahogy például Sík Sándor. „Pilinszky nem azért keresztény, hogy másokat meggyőzzön annak igazáról, hanem úgy keresztény, ahogy a természete diktálja, vagy ahogy Isten adta neki” – fogalmazott Jelenits István.

Az est mintegy lábjegyzeteként hangzott el csupán az a néhány információ, amely leleplezte Pilinszky János és Jelenits István személyes ismeretségét. Jelenits István egykor a költő egyik kötetéről írt recenziót a Vigiliába, melynek hatására Pilinszky felkereste őt. Aztán kecskeméti évei alatt a tanár úr egyik diákja írt Pilinszkyről egy szép pályamunkát, amelyet mint tanár elküldött a költőnek. A gesztus hatására megindult ismeretség a közös piarista kötődést is feltárta, és elmélyítette a kapcsolatot. Jelenits István később esketője, majd temetője lett Pilinszkynek. Mégis, nem a személyes kapcsolaton, nem is Pilinszky személyén, hanem költészetének személyen és nemzeten túli univerzális megszólító erején volt a hangsúly elsősorban – a kockacsönd, holdbéli tájak, a kinnfeledt nyugágy – melyek itt maradtak ránk nehéz örökségül.