Pár éve Budapesten egy tudományos előadás után egyik barátommal a körúton sétálva betértünk egy kisüzemi söröket kínáló helyre. A pult mögött álló férfiak is hallották a beszélgetésünket, ahogy mi az övékét, és hamar nyilvánvaló lett, hogy közös a hitünk. Sőt ekkor fedeztem fel, hogy egy bárpult magasságú asztalon elhelyezett kosárkában traktátusok, igés lapok és írott bizonyságtételek vannak, amelyek szabadon elvihetők. Nagy volt a találkozás öröme, ma is jó felidézni.

Egy vidéki kocsma főnökét és lányát nagyobbik fiam révén ismertem meg. Feltűnt, milyen magától értetődő természetességgel beszélnek arról, hogy rendszeresen imádkoznak, emellett nyilvánvaló volt a Bibliában való jártasságuk is. Pedig még ma is sokan úgy gondolják, hogy a tetoválás, a férfiak hosszú haja és az ezekhez hasonló külsőségek nem férnek össze a keresztény hittel.

Szintén kocsmában ismertem meg egy férfit, akit láttam már többször is utcán, boltban, de nem voltunk köszönő viszonyban. Ijesztőnek tűnhetett a piercingjei [testékszer – a szerk.] és a Rumcájszéhoz hasonló szakálla miatt, de nekem szimpatikus volt. Szeretném nem előítéletesnek tudni magamat. Ha vannak is előítéleteim, nem az extrém külsejű személyekkel kapcsolatban nyilvánulnak meg. Azt viszont sosem gondoltam volna róla, hogy ez a fiatalember evangélikus. Egy beszélgetés után elküldött konfirmációi képe viszont eloszlatta kétségeimet. Pultosként dolgozó fiamnak köszönhetem a vele való ismeretséget.

Nagyjából tíz éve volt egy lelkes konfirmandusom. A tizenkettedikes hittankönyvet is elkérte, és el is olvasta. Tavaly nyílt újra, ha csak rövid időre is, a kisvárosnak a korábban legnépszerűbb pincesörözője, amely az utóbbi években gyakran hosszú ideig gazdátlanul árválkodott. Az akkori üzemeltető egykori konfirmandusom nevelőapja, akivel azóta többször is jót beszélgettünk. A minőséginek mondható pizzát készítő szakács szintén gyülekezetünkben konfirmált. Egy alkalommal a fiam beugrós pultosként dolgozott itt, és egy betérő roma társasággal feltűnően barátságosan üdvözölték egymást. Közülük többen is odajöttek, és örömüknek adtak hangot, hogy „pásztor” vagyok, és ennek a „remek fiúnak” az édesapja.

Nem azt akarom mondani, hogy Jézus a templomból teljesen ki-, a kocsmába teljesen beköltözött. De tény, hogy ott is megtalálható. Hamvas Béla evangélikus keresztyén filozófusnak Dosztojevszkij istenképéről tett ironikus megjegyzése („kocsmából a templomba, templomból a kocsmába”) után akár így is gondolhatnánk. Sőt A bor filozófiája című keserédes esszéjében egyenesen így nyilatkozik meg Hamvas: „A kocsma civilizációnk egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.”

Tudjuk, hogy Isten „megsebez, de be is kötöz” (Jób 5,18). Mi azonban nem vagyunk Isten, hanem csak emberek. Ezért sebeket okozni nekünk, embereknek bűn. Jézus nem okozott sebeket, hanem csak gyógyított. Elszenvedni viszont elszenvedett sebeket. Tőlünk. Nem is akármilyeneket. Sebeket kapni senki sem szeret. Pláne, hogy gyógyítani nem nagyon tudunk. Vannak sebeink, és adunk is sebeket. Gyógyítani viszont krisztusi.

Nemrég mintegy két hónapig a templomok és a kocsmák is zárva voltak. Most, hogy kinyitottak, keressük és találjuk meg egymásban a Krisztust! Sőt legyünk egymás Krisztusává! Templomban és kocsmában egyaránt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2020. június 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.