Különbözőek vagyunk, így is van ez jól. Azt hiszem, az adakozásra felszólítás a többséget nem különösebben érdekelte. Annyit adott és akkor, amennyi és amikor jólesett neki. Bennem viszont komoly belső konfliktust okozott. Pénzt kell adnom, hogy szeressen és megáldjon az Isten? Jó, de mégis mennyit? Független szakértőnek a pénztáros testvérnőt kértem fel, aki azonnal tudta a választ: mindenből tizedet, mert ez igei.

Középiskolásként tehát szerény kis zsebpénzemet osztottam el tízzel, és azt dobtam a perselybe. Igen, de a megmaradt rész nem volt elég arra, hogy a hónap végéig kijöjjön belőle a szappan és a fogkrém a kollégiumban, ezért a mosdón tárolt közös szappant használtam, meg a mások ottfelejtett fogpasztáját, ami ugye félig-meddig lopásnak számít mégiscsak. Nem éreztem jól magam tőle. Különösen pedig az gyötört meg, hogy még csak áldást sem éreztem közben.

Továbbgombolyítottam hát a fonalat magamban. Nyilván ott lehet a hiba, hogy valamit visszatartottam az Úrtól. Igen, megvan: az étel tizedét is oda kell adni. Kezdtem gondosan számolni. Reggelente két zsömlét kapunk a kollégiumban, az havonta ötvenhat, mert egy hétvégén hazamegyek, akkor az nincs. Kerekítsünk hatvanra, annak a tizede hat. Igen, ennyi zsömle az Úré. Rászorulót hamar találtam: volt az iskola felé menet egy zsákos bácsi, aki a kukákban keresgélt. A friss péksütemény egészen meglepte, és el is mosolyodott egy kicsit, amikor átadtam, én pedig megkönnyebbülve elsiettem a hálálkodása elől. Eddig ez nagyon szép volt, de az órákon alig bírtam figyelni, mert állandóan zavart a gyomrom korgása.

Az ebéd legfinomabb falatjait hétvégeken átengedtem egy-egy kollégistatársamnak, így már ez a tized is stimmelt, ellenben a vacsorát nem tudtam okosan megoldani. Egy halom felvágott, kenyér és egy nagy bödön zsír meg egy hatalmas üveg lekvár volt a konyhán szabad prédának. Bárki bármennyit ehetett belőle. Így ott mindig jóllaktam, és nem volt senki, akinek a számára ez a bőség nem volt elérhető, szóval ezt nem tudtam tizedelni.

De még mindig elégedetlen voltam. Kevesellettem az Istentől jövő szeretetet és áldást. Mit tehetnék még érte? Ó, megvan! A ruháim! Aki a nyolcvanas éveket hozzám hasonlóan lábon hordta ki, tudja, hogy akkoriban nem okozott gondot reggel a ruhák kiválogatása. Volt egy vagy két nadrágunk, egy pólót két-három napig hordtunk, utána felvettük a másik egészen hasonlót. A pulcsi, ha nem lett feltűnően koszos, kihúzta egész héten. Amíg száradt, addig felvettük a másikat. Fehérneműt naponta mostunk, hogy a három-négy váltásból minden napra jusson tiszta. A kabát alá télen több, ősszel és tavasszal kevesebb ruhát húztunk fel. Csizma, cipő évtizedekig vándorolt gyerekről gyerekre a nagycsaládban. Ebből nem volt egyszerű kitalálni, mi legyen a tized, amelyet az Úrnak adok. Végül egy másik istenkereső lánypajtásommal kieszeltük a megoldást. Ő nekem adott, én neki adtam egy pólót. Vagyis cseréltünk. Ezzel rendben is voltunk.

Így utólag elég mulatságosnak tűnik gyermeki igyekezetem és naivságom, de akkor ez véresen komoly dolog volt. Utólag tudom, hogy szeretett és megáldott az Isten, mert később valóban megérthettem, hogy ő már sokkal előbb a Fiát adta értem, hogy vele közösségben élhessek. Amikor ez világossá vált számomra, már egyáltalán nem érdekelt a tized: adni akartam az Úrnak minél többet. Abból, amim volt: dalt, imát, csendes időt, amelyet mind úgy éltem meg, hogy én kapom tőle. És persze ahol lehetett, ott segíteni. Mert engem szeretnek.

Lelkes, fiatal hívő barátaimmal köztereken zenéltünk, egy kis ejnye-bejnye még akkor is járt érte, de már a rendszerváltás szelei fújtak, nagyjából elnézték. Betegeket látogattunk, időseknek segítettünk fát vágni és behordani, kisgyerekekre vigyáztunk, hogy a szülők egy kis szabad levegőhöz jussanak. És mindezt eszünkbe se jutott áldozatnak megélni, sokkal inkább vidám szárnypróbálgatás volt az életre, és mellesleg valaki másnak is áldás volt közben.

Ahogy dolgozni kezdtem, magától értetődő módon figyeltem rá, hol is lenne a tizedem helye, és általában meg is láttam olyan szükségeket, amelyeket valamicskét enyhíthetett az a kis összeg is, amelyet én adni tudtam. Szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy minden esetben kiderüljön, az Úrtól kapták, a személy pedig, akin keresztül megérkezett, titokban maradjon. Nagyon élveztem. Ma is nagyon élvezem.

Ahogy aztán felnőttként férjhez mentem, és a gyülekezeti munkában is részt vállaltam, egyre több csalódott, megkeseredett kereszténnyel találkoztam, aki már nem tudott örömmel és szabadon adakozni. Túl sokszor kapták azt, hogy „Isten fizesse meg”.

Élménypedagógiában sokakat gazdagító ismerősöm gúnyosan húzta el a száját, amikor megkértem, szolgáljon közöttünk egy délután. „Á, egy újabb ingyenes munka, ugye?” – kérdezte, és láttam rajta, hogy a régen szívvel-lélekkel tanító kolléga mára belefáradt a tőle teljes természetességgel elvárt feladatokba. És folytathatnám. Hogy a gyülekezet szegény, a kántor nem kap fizetést, csak végigrohangálja a lelkésszel együtt a vasárnapját, és ez mindenki számára magától értetődő. Hogy ha egy gyülekezet hív meg valamilyen előadást tartani, még az is nagy szó, ha megköszönik, hiszen minden dicsőség az Úré. Hogy meg sem kérdezik attól, akit meghívtak, mivel tartoznak, miközben lehet, hogy a felkészülés szívből jövő adomány lenne tőle, de, mondjuk, az útiköltség már nem.

A kikényszerített adományok pedig nem áldássá, hanem keserűséggé válnak, és nőnek, burjánzanak. Végül sokan már Istenre is neheztelnek emiatt, pedig mi, keresztények tesszük ezt egymással. Talán észre sem vesszük, milyen sok olyan magot szórunk így el, amelyből nem hála, hanem üröm nő. És még csak azt sem mondhatom, hogy ti tettétek, testvéreim, hiszen én magam is számtalanszor estem ugyanebbe a hibába.

Hogyan lehetne hát orvosolni a sok sebet? Azt hiszem, két oldalról kellene megközelíteni a problémát. Az egyik a gyülekezetek pénzhiánya. Nos, elő a rég bevált „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” elvvel. Jó programot nagy költségek nélkül is lehet csinálni. Egy közösen eltöltött gyülekezeti délután a végén tábortűzzel is lehet meghitt, építő alkalom. Többet ér, mint ha valakit kihasználunk, és akarata ellenére „szolgálatra” nyomorítunk. Ha mégis valami extrára vágyunk, fogjunk össze a megvalósítás érdekében. Ki-ki lehetősége szerint tegye hozzá, amit tud. A terem berendezése, a sütemények elkészítése, a takarítás éppúgy felajánlás, mint a pénzadomány. Mi több, amiért áldozatot hoztunk, azt többre is értékeljük. Egyszerűen így működik az ember.

A „valláskárosult” kényszeradakozóknak is dolgozniuk kell a változáson. Először is szembenézni saját keserűségükkel és összegyűjtött haragjukkal. Leválasztani ezt Istenről és a hitükről. Megbocsátani önmaguknak a sodródásért és azoknak, akik visszaéltek jó szándékukkal és igyekezetükkel.

Ideje tisztázni azt is, hogy Isten nem a jó cselekedetek és szolgálatok miatt fog majd egyszer szeretni és megáldani, hanem már réges-régen ezt teszi. Amikor még meg sem születtünk, ő már kegyelmesen kiválasztott bennünket magának, és ezen nem is változtat. Jó ezután elhatározni azt is, hogy mi az, amit szabadon, szeretettel tudunk ezentúl szolgálatból tenni, és mi az, amiért fizetést kérünk, mert az a munkánk.

Van egy kedves, nagyra becsült ismerősöm, aki a meghívásainak az árát háromféleképpen határozta meg, mivel a bevétele már ezt lehetővé teszi. Az első tarifája egy szimpla „köszönöm”. Ahol ennyit kap az alkalom végén, azt a feladatot tudatosan Istennek ajánlja fel – ezt előre elhatározta, és saját szabadságából döntött így. A szerényebb anyagiakkal bíró közösségekhez úgy megy el, hogy amit a munkájáért fizetni tudnak, azt egy borítékban kéri, majd megtekintés nélkül megköszöni, és hálás szívvel fogadja. A harmadik tarifája a számlás, lekönyvelt; ez esetben előre megszab egy meghatározott összeget. Derűje és békéje olyan sugárzó, hogy szívem mélyén remélem, egyszer elérem majd én is az ő szabadságát.

Ma még időnként én is „szétszolgálom” magam, aztán meg kesergek, amikor a számláim nincsenek elrendezve. Sajnos úgy tűnik, ebből a „betegségből” nem olyan könnyű kilábalni, de ha vissza-visszaesve is, törekednünk kell rá, hiszen a keresztény és a balek nem rokon értelmű szavak.

És ahogy az elején már beszéltünk róla, a jókedvű – szabadon, szeretettel, örömmel – adakozót szereti, benne gyönyörködik még az Isten is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.