Húsvét vasárnap négy fiatal konfirmált a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezetben. Első látásra szokványos mondat az ilyen egyházi körökben és cikkekben. Ez mégis különleges alkalom volt, hiszen alig másfél éve kezdhettem el egyetemi lelkészi szolgálatom a budapesti egyetemi gyülekezetben, egyházi támogatással, viszont tagok nélkül, teljesen a nulláról és elölről. Ennyi idő alatt azt figyeltem meg, hogy sok az érdeklődő, nézelődő, akik a kereszténység nagy kincsesládájából próbálnak szemezgetni, az alapján, hogy mi, hol tetszik nekik jobban, és tudják hova kell menni kellemes és szellemes istentiszteletért, vagy jó előadásért, esetleg koncertekért. Viszont ritka az, hogy ezekért a kincsekért képesek teljesen elköteleződni, konfirmálni, evangélikussá válni. Az egyetemi gyülekezetben most ezt történt. Megható, megdöbbentő és megtisztelő, hogy valaki így érzi magát gyülekezetünkben: „Azt vettem észre egy idő után, hogy életemben először úgy vagyok része egy keresztény gyülekezetnek, hogy tényleg jól érzem magam benne.” Aki kiváncsi rá, hogy ez hogyan történt, annak ajánlom ezt az interjút Mezei Virág egyetemi hallgatóval.

– Milyen felekezeti és vallásos háttérrel rendelkeztél akkor, mielőtt úgy döntöttél, hogy az evangélikus egyházat is megnézed magadnak?

– A családomból „hozott anyag” nem nélkülözi ugyan a transzcendensre való nyitottságot, de semmiképpen nem mondanám vallásosnak. Felekezeti identitásom pedig végképp sosem volt, mégha meg is kereszteltek katolikus templomban. A rendszerint nagyon sokáig elnyúló családi vacsorák alatt kaptam viszont egy jó adag szociális érzékenységet, kritikus gondolkodást és nyitottságot a vallási és kulturális sokféleségre; ezek pedig nagyon is részei, sőt fontos részei az én „vallási hátteremnek”.

– Hogyan lett ebből a kritikus gondolkozásból és nyitottságból valami konkrét vallásosság? Egyáltalán miért érdekelt?

– A vallások viszonylag korán elkezdtek vonzani – volt ebben tisztán intellektuális érdeklődés is, meg egy spirituális keresés is; mindenesetre más vallásokra ugyanúgy kiterjedt, mint a kereszténységre. Amikor végül az ELTE vallástudomány szakán kötöttem ki, ez csak tovább mélyült: sok barátom van, akik más felekezetek tagjai vagy más vallások követői. Legszebb és leginspirálóbb emlékeim (és legnagyobb istenélményeim) közé tartozik néhány hajnalig tartó beszélgetés vallási (és minden más) értelemben nagyon színes társaságban.

– Milyen alkalmakat, felekezeteket, közösségeket látogattál először?

– Keresztény a Taizéi Közösség decemberi ifjúsági találkozóin lettem. A soknyelvű, nyitott, társadalmi problémákra nagyon érzékeny közeg, és az imák döbbenetes szépsége együtt azóta is nagy hatással van rám.

– Hogyan hatott ez rád?

– Sokáig nehéz volt mindebben bármilyen összhangot találni. Szekuláris, liberális közegekben túl keresztény voltam; keresztény körökben meg a társadalmi nézeteim és a többi vallás iránt szenvedélyes érdeklődésem és szeretetem volt botrány.
Az egyetemi évek alatt mindenesetre elszántan próbálkoztam ennek az összhangnak a megteremtésével. Azt hiszem, a mai napig nem tudom felmérni én magam sem, hogy a jezsuita rendtől meg a szentignáci lelkiségtől milyen sokat kaptam, és milyen sokban járult hozzá a hitem és a személyiségem fejlődéséhez.

– Hogyan jött az evangélikus egyház ötlete?

– Valahogy mégsem jött létre az összhang. Nagyjából egy éve jutottam el oda, hogy ha őszinte akarok maradni magamhoz, ha nem akarok átverni másokat és magamat, ha nem akarom kidobni a személyiségem egyik felét a kukába, akkor legalább ideiglenesen távolságot kell vennem egyháztól és kereszténységtől egyaránt, és megnézni, mi az, ami tényleg az enyém, hogyan fogalmazom meg én magam a saját hitemet, és összhangba hozható-e a kapott megfogalmazás egyáltalán bármilyen szervezett vallással.

(Ekkor már ismertem az evangélikus egyházat, jártam istentiszteletekre a misékkel párhuzamosan, tetszett is, amit láttam, de az még nem fogalmazódott meg bennem, hogy esetleg ennél több közöm is lehetne hozzá.)

– Mit láttál belőle először?

– Tamás-misére jutottam el először (Egy újszerű, interaktív istentiszteleti forma kételkedőknek és keresőknek, ami ráadásul Finnországban keletkezett…? Meg voltam véve már látatlanban.). Eljárogattam rá rendszertelenül, aztán (jóval később) elindult a Kötőszó blog, és nem mertem elhinni, amit láttam és olvastam. Utána akartam járni, és látni a saját szememmel, hogy tényleg vannak-e emberek, akik így keresztények. Ekkor kezdtem el rendszeresen istentiszteletekre járni, és már több helyet váltogattam, hogy szélesebb, pontosabb képet kapjak.

– Hogyan kerültél a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet közelébe?

– Az egyetemi gyülekezetbe az idei tanév elején kezdtem el járni. (Hirdették már előtte is az alkalmaikat a Tamás-misén, és jó ideje terveztem, hogy egyszer megnézem magamnak, de valami mindig közbejött.) Nagyon furcsa volt. Nem éreztem magam idegennek, nem lógtam ki belőle, nem akartam menekülni belőle, nem kellett befognom a számat és hallgatni bizonyos témákról, ha azt akartam, hogy elfogadjanak. Nem kellett előzetesen moderálnom, és átalakítanom keresztény-kompatibilissé a mondataimat. Kezdettől elfogadva éreztem magam, a kritikus, kicsit lázadó természetemmel, a társadalmi nézeteimmel, a többi vallás iránti rajongásommal együtt. Azt vettem észre egy idő után, hogy életemben először úgy vagyok része egy keresztény gyülekezetnek, hogy tényleg jól érzem magam benne. Ilyen sosem volt még. Istentiszteletre eljárogattam máshová is ugyan, de fel sem merült, hogy máshol konfirmáljak.

– Mit ismertél meg belőle, miért dntöttél úgy, hogy pont itt és pont most fogsz konfirmálni?

– Hogy konfirmálni szeretnék, az ezt nézve fogalmazódott meg bennem először:

Egy ponton elhangzik benne az, hogy „So you know why I am a Lutheran? They gave me a language for what I had experineced to be true.” Pontosan ezt éreztem én is. Hogy amióta ide járok, azóta meg tudom fogalmazni a hitemet meg a kereszténységemet úgy, hogy már nem szemben áll a személyiségem más részeivel, hanem most először egy harmonikus egészet alkot velük – elválaszthatatlanok egymástól, egymásból következnek és egymást erősítik. És úgy gondoltam, hogy ha már így van; ha már itt vagyok, és ennyire jó itt lenni; ha már így megtaláltam a helyem, akkor szeretném ezt ki is fejezni, szeretném, ha ennek nyoma lenne.

– Mi az a pillanat, amit kiemelnél, ami legemlékezetesebb, vagy legfontosabb volt a konfirmáció során, vagy a konfirmációs istentiszteleten?

– Maga a konfirmáció olyan közel van még, és annyira tele vagyok még vele, hogy egyelőre csak dadogni tudok róla, összefüggő mondatokat megfogalmazni vagy egyetlen pillanatot kiemelni nem nagyon, pedig tényleg próbáltam.

– Hogyan tovább? Hogyan látod a jövődet ebben a kicsi történelmi egyházban, pont a reformáció 500. évfordulóján?

– Őszintén mondom, nem tudom, hogyan tovább. Két évvel ezelőtt még nagyon meglepődtem volna, ha valaki elmeséli, hogy 2017-ig hogyan fog alakulni az életem – sok minden történt csak ilyen rövid idő alatt is, ami megváltoztatott engem is, és a terveimet is. Úgyhogy igazából én is kíváncsi vagyok, hogy hova fut ki majd ez a történet, és hogyan alakul majd az én helyem meg az én szerepem úgy általában is, meg konkrétan az evangélikus egyházban is.