Virágzó almafák, kristálytiszta levegő, mélyzöld fenyvesek, meredek sziklák, havas hegytetők, alacsony kerítések, nyírt pázsit, őrizetlen javak, a csend csak mélyebb a madarak hangos énekétől – és egy siklóernyős könnyed földet érése a pasztellszínű alkonyatban. Ez Josefstal – az ember szinte felkiált, hogy „hohó, megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”

Másnap havaseső, aztán kétnapos sűrű havazás, 20 centis hó, szél és köd, elfagyott almafavirágok, latyak, átázott cipő, fagyos lábujjak és kedvetlen némaság, amit a hangos varjúkárogás csak még szomorúbbá tesz. Ez Josefstal – és a tegnapba visszavezető utat villogó lángpallossal elálló kerubokat keresi a szem.

Mégsincs tehát valami rendben a világon – ezt hirdette az áprilisi időjárás is Josefstalban. Csalódások, ellentétek, viták, üldözések, erőszak, kíméletlenség, félelmek, elzárkózás, sértés és sértődés megkeseríti és görcsössé teszi az emberi életet. Szükség van a szemben álló felek találkozására, beszélgetésére, ismerkedésére, kibékülésére és kiengesztelődésére. A kiengesztelődés volt a témája az ötvenedik josefstali ökumenikus tanulmányi kurzusnak.

„Isten megbékéltetett Krisztus által önmagával, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát…, és reánk bízta a békéltetés igéjét.” 2Kor. 5. fejezet – ennek a vezérfonálnak a mentén gondolkodtak a részvevők saját konfliktusaikról, de egyházaik és nemzeteik konfliktusairól is.

A negyven részvevő vagy tíz országból és különböző egyházakból bőven talált olyan zilált viszonyt, ami megbékélés után kiált. Részletes beszámolót hallottunk a lengyel–német történelmi ellentétről, arról, hogyan üldözték a jó evangélikusok a hithű mennonitákat német földön és német földről; a Coventryből indult kiengesztelődést kereső „Nailcross – Nagelkreuz” mozgalomról. Meglátogattunk egy mecsetet Penzbergben, ahol a boszniai népek áhítattal készülnek a németországi mohamedán jövőre.

Hallottam elgondolkodtató adatokat az ötvenkét százalékban szekularizált Bajorországról, egy ezerkétszáz gyülekezeti tagot számláló németországi gyülekezetről, ahol tizenöten mennek a vasárnapi istentiszteletre, és ahol a lelkészt tizenhárom konfirmációra hívogató látogatásakor tizenkét helyen be se engedték a lakásba, és arról, hogy az Északi-tenger partján Németországban már csak a temetések két-három százalékára hívnak papot…

Megismerkedtem kedves izlandi, észt, lett, litván, cseh, lengyel, finn, szlovák, orosz, német emberekkel, jóléttől magabiztos egyházi elöljárókkal és gyülekezeti élettől alázatra tanított egyházi „hátuljárókkal”. Tapasztaltam megejtő izlandi hilaritást, komoly és sótlan észt devóciót, mérsékelten tehetséges szlovák enthuziazmust, zavarbaejtően precíz német organizációt, éretlen lengyel handabandát, román ortodox hókuszpókuszt és elfogódott magyar iróniát – ez utóbbit magamon. Mindezeken túl gyakoroltam a német nyelvet, amire nagy szükségem volt, és örömömet leltem benne. Sok okosat hallottam, és szívesen gondolok az ott született kérészéletű közösségre.

Remélem, hogy tőlem is hallottak okosat, és rám is jó szívvel emlékeznek.