Az egyház Krisztus követőinek közössége, akiknek elsődleges és mindeneket megelőző definíciója az Evangélium, vagyis Jézus megváltói munkájának, (megtestesülésének, tanításainak, kereszthalálának és legfőképpen feltámadásának) befogadása, hirdetése.

Hogy mindezek alapján szolgáljuk a másik embert, közreműködünk erőnkhöz mérten a szenvedők segítésében és a szenvedéssel szembeni fellépésben, az nem csupán következik a jézusi tanításból (Rómaiakhoz írt levél 12,13), hanem különleges hangsúlyt és tartalmat kap, ami megkülönbözteti az általános jótékonykodástól, szociális segítéstől, civil aktivitástól. De nem ez adja az egyház tartalmát.

A közkeletűnek tűnő félreértésben (a „sekrestye-kereszténység" és diakóniai teológia évtizedeinek politikai represszióján túl) az egyházak is vétkesek: gyávák és gyenge hitűek vagyunk ahhoz, hogy elsődlegesen Krisztus-követőként jelenjünk meg a világban, ehelyett legitimációt keresünk a szociális (diakóniai) munkában, oktatási intézményfenntartásban, helyenként a nem túl színvonalas moralizálásban (vagy az olyasféle popkulturális akciókban, amikor az incarnatio áhítatát szeretet- és család-ünneppé stilizálják). Ilyenekkel igyekszünk görcsösen bekéredzkedni a szekuláris, de legalábbis egyháztól távoli többség elfogadási körébe, jóindulatába. A transzcendenciát, a csodát, a racionálisan nem magyarázhatót szemérmesen félretoljuk az általános humanizmus, szociális érzékenység és radikálisan elnyomott-párti társadalmi tanítás mögé.

Amik persze fontos ismertető jegyei (lennének) a keresztényeknek, különösen egyházaiknak. De nem többek ennél. Bármennyi jót is tennénk embertársainknak és a közösségnek, bármilyen következetesen is emelnénk fel szavunkat az üldöztetések vagy a világi hatalmak álkeresztény lózungjaival szemben, bármekkora ereje is lenne morális állhatatosságunknak (ja...), ezek az élő Krisztus melletti nyílt és hangos bizonyságtétel nélkül nem egyházi cselekvések. Ezeket ki-ki megteheti (sokan meg is teszik, tiszteljük őket érte!) Isten nélkül is. A keresztényeknek azonban mindezeket valójában nagyon is könnyű cselekedni, hiszen Krisztus befogadása után már magától értetődően természetes a másik emberben Krisztus képmását látni. De Krisztust követni, a megváltást napi megtéréssel (Luther első tétele a 95-ből) megélni – nos, ez teszi a Krisztus-tanítványságot, s ezzel az egyházat, az egyetemes anyaszentegyházat.

Ezért van igazsága annak, hogy az egyház nem jótékonysági intézmény, hanem létalapjában az Ige evilági jelenvalósága, Krisztus teste. Ahogyan Luther fogalmaz: „Tota vita et substantia ecclesiae est in verbo Dei”, másképpen: communio sanctorum. Ha erről teszünk bizonyságot, nyilván maradunk kisebbségben, akárha gúnyoltságban, lekezeltségben. De hát a kereszt teológiája nem éppen ezt vetíti elénk?