Nincs egyszerű dolgunk. Ami azt illeti, egyre nehezebb. Ugyanis évről évre azzal találkozunk, hogy az eddig gondolkodás nélkül eszünkbe jutó történetek most sokkal több emlékezést igényelnek. Egyre több olyan élmény van, amit nagyon jó lenne egy életre megjegyezni – ezt abban a pillanatban mindig rendületlenül el is határozzuk -, de amikor már a tizedik történet kerül elő, akaratlanul is háttérbe szorulnak az elsők. Csak abban bízunk, hogy valaki megjegyezte. Ebben pedig az a csodálatos, hogy amikor egy tábori estén nosztalgiázunk, mindenki kell ahhoz, hogy összerakjuk a sztorikat. Ezek összessége alkotja majd az egységet, amit nosztalgiának hívunk. Szent nosztalgia, mert olyan emlékeket idézünk fel, amit Isten áldásaként élünk meg.  Tíz évet összefoglalni egy-egy esti szotyizás közben egyre nehezebb. Apropó szotyi: a tizedik táborra ez is állandó csemegévé vált, hiszen esténként nem fejtegetjük úgy az élet dolgait a pavilon alatt, hogy ne ropogtatna mindenki szotyit. Az évek során ez is tökéletesedett. Idén már szotyievő versenyt is rendeztünk. Lelkésznőt 2 másodperccel győztem le rendkívül szoros küzdelemben. Ezt is csak azért írom le, hogy amikor a 20. zenetábort rendezzük meg tíz év múlva, akkor ne legyen olyan nehéz dolgunk, mint most, amikor alig győzzük rendszerezni a múlt évek tábori sztorijait. Nos, ezért az egyre nehezedő helyzetért, és a mögöttünk levő áldott évtizedért vagyunk igen hálásak Istennek. Ez egy könnyű iga, amelyet nem teher hordozni. Tíz éve indult. Tízévnyi történet. Egy rövid cikkben tíz évet összefoglalni?! Egy kötet is kevés lenne. Ezért megkímélem a Kedves Olvasót a tábor tízévnyi számadataitól. Csupán egy statisztika: ez volt a 10. Kelet-Békési Evangélikus Egyházmegyei Zenetábor Mezőberényben. 

Tízévnyi muzsika. Tíz év alatt vajon hány zizegősen lefogott e-mollt pengettek le a kis gitárosok, vajon hányszor sétáltak végig a kezdő orgonisták az orgona pedálsorán az első órán? Vajon hányszor hallottuk a furulyásoktól az Áldunk téged, Istenünk-, vagy még annál is többször a Jézus kopogtat kezdetű koráléneket. Egyáltalán: vajon hány szót hallhattunk? Hány szót mondtunk ki? Most meg kell kapaszkodnia az Olvasónak: 140 áhítat, 140 Miatyánk, 140-szer elmondott áldás, és mennyi megáldott perc?! 

Félelmetes érzés, hogy kisbabák gyermekké növekedését követhettük nyomon az évek alatt. Levente tízéves. Tíz éve táborozik. Az első táborban még karonülő volt, idén két kézzel zongorázott (szintén a mementó kedvéért: hibátlanul). Mi ez, ha nem az Isten kegyelme?! Mi ez, ha nem áldás?! Biztosak vagyunk benne, hogy itt az Isten köztünk, hiszen nem élhettük volna meg idén a 10. tábort a Teremtő nélkül. Ő hívta ezt a közösséget életre, neki köszönhetjük, hogy lelki otthonra találtunk, és hozzá imádkozunk még egyszer ennyi táborért. Mi neki akarunk énekelni, őt akarjuk dicsőíteni és szívből énekelni (a kis drága furulyások kíséretével): Áldunk téged, Istenünk!