Az osztrák evangélikus egyház a maga történelmét és jelenlegi méreteit illetően sok szempontból hasonlít a mi egyházunkra. Luther tanai ott is, akárcsak nálunk, igen gyorsan elterjedtek, ám az ellenreformáció erőszakossága viszonylag gyors visszarendeződést eredményezett. Jellemző például, hogy 1731-ben csak Salzburgból húszezer evangélikust űztek el. A protestantizmus sok területen szinte csak amolyan földalatti mozgalomként maradhatott meg.

Az 1781-es türelmi rendelet hozta vissza – jóllehet még nem teljes mértékben – a szabad vallásgyakorlás lehetőségét. Ekkor derült ki, hogy milyen sokan maradtak hűségesek hitükhöz az üldöztetés alatt is: egyszer csak hetvenezren álltak ki nyilvánosan az evangélikus egyház mellett. Ezt követően, akárcsak nálunk, sorra épülhettek a protestánstemplomok, és az emberek nyíltan vállalhatták hitüket.

Ausztriában ma valamivel több mint háromszázezer protestáns él. Az Ágostai Hitvallást (németül: Augsburgisches Bekenntnis) követőket itt az egyszerűség kedvéért AB evangélikusoknak, a református Helvét hitvallás (Helvetisches Bekenntnis) híveit pedig HB evangélikusoknak nevezik. Érdekesség, hogy ez a két közösség egy szervezeti keretben működik, ugyanakkor mindkét fajta gyülekezeteknek megvan a sajátos arculatuk. Lényegesen több az ágostai hitvallású evangélikus lelkész és közösség.

A két egyháztest között van átjárás, így jogilag arra is van lehetőség, hogy egy – a mi szóhasználatunkkal – evangélikus gyülekezetbe református lelkész kerüljön. Ez történt 2015. szeptember 27-én, ugyanis az osztrák egyházvezetés küldésére a református teológiát végzett Juhász Réka lett a gyülekezet lelkésze. szociológiailag rendkívül izgalmas a bécsi magyar evangélikusság összetétele. Még élnek némelyek, akik a II. világháború alatt kerültek az osztrák fővárosba, azután itt vannak a talán legnagyobb tömböt jelentő 1956-osok, illetve azok, akik a rendszerváltás előtt érkeztek – a korabeli magyar szóhasználattal disszidensként – Bécsbe.

A nyolcvanas évek végén különösen sokan jöttek Erdélyből, de aztán a Kárpát-medence egyéb magyarlakta területeiről is. Az elmúlt két évtizedben pedig egyre többen vannak, akik munkavállalási vagy tanulmányi céllal érkeznek Ausztriába, olykor csak néhány évre. Természetesen sok az ingázó is, akik hétvégén hazautaznak Magyarországra vagy éppen Szlovákiába.

Az Ausztriai Magyar Lelkigondozói szolgálatot 1955-ös kitelepülése után kezdte elszervezni Szépfalusi István lelkész. A forradalmat követően sorra járta a menekülttáborokat, és az ott fellelt evangélikusokat az általános segítés mellett igyekezett a gyülekezetbe is meghívni. Bécs mellett Grazban is tartottak alkalmakat.

A rendkívül energikus Szépfalusi a lelki munka mellett hatalmas kultúraszervező tevékenységbe is fogott: megalapította és 2000-ben bekövetkezett hirtelen haláláig működtette a Bornemisza Péter Társaságot. A belvárosi Capistrangasséban tartott kulturális alkalmak, irodalmi felolvasóestek Európa-szerte ismertté váltak, hiszen számos alkalommal fogadtak olyan kiváló művészeket, mint Sütő András, Kányádi Sándor, Jókai Anna vagy Csoóri Sándor. Az egyesület célja a hollandiai Mikes Kelemen vagy a londoni Szepsi Csongor Körhöz, illetve a párizsi magyar kulturális szervezetekhez hasonlóan az emigráció szellemi életének szervezése és a nemzet határokon átívelő egységének ápolása volt.

Szépfalusi István halála után immár nem volt természetes a magyar gyülekezet és a kulturális egyesületszerves együttműködése. Az istentiszteletek megtartására hamarosan az akkor ösztöndíjasként Bécsben tanuló Solymár Mónika evangélikus lelkész kapott megbízást. A gyülekezet felügyelője a nyolcvanas évek óta Bécsben élő Andorka Rudolf lett.

Ő annak idején maga is menekültként érkezett Ausztriába, és baráti tanácsra már megérkezése napján jelentkezett a helyi magyar közösségben. Két napra rá pedig már a gyülekezet és az egyesület újságját csomagolta, vagyis hamar befogadó közösségre talált. Idővel az osztrák evangélikus egyház hozzájárult ahhoz, hogy az ő jogilag bejegyzett közösségük legyen a bécsi magyar evangélikusság gyülekezete, így az őriszigetivel együtt már két magyar gyülekezete van az egyháznak.

A gyülekezet jogi megalakulására 2003. február 21-én, a presbitérium beiktatására pedig 2004. december 5-én került sor. Közel tíz év után üresedett meg a lelkészi állás, miután Solymár Mónika a bécsi teológiai fakultás és az egyházi pedagógiai főiskola munkatársa lett. Ezt követően két éven át Fónyad Pál nyugdíjas lelkész szolgált helyettesként a gyülekezetben.

Így jutottunk el az említett szeptemberi vasárnaphoz, amikor is Michael Bünker evangélikus püspökkel közösen beiktattuk a gyülekezet új lelkészét. Korántsem természetes, hogy egy ilyen alkalmon két püspök is jelen van, de Juhász Réka eddigi pályafutása sem tekinthető szokványosnak.

Az 1984-es születésű lelkésznő a dunántúli Héregen nőtt fel, ott is kapta az indítást a lelkészi szolgálatra. Pápán teológiát, Budapesten pedig történelmet tanult. Egy idő után a németországi Protestáns Egyház (EKD) támogatásával erlangeni ösztöndíjat kapott. Ez a Nürnberg melletti egyetemi város a lutheri teológia egyik fellegvárának tekinthető, ahol a hazai evangélikusság körében fogalomnak számító Martin-Luther-Bund is működik. E diaszpóraszervezet kollégiumában Réka egy szíriai keresztyén fiatalember személyében ismerte meg leendő férjét, akit aztán további feladatai Bécsbe szólítottak.

A lelkésznő előbb egy itteni református (HB) gyülekezetben kapott beosztást, majd az osztrák egyházvezetés – a mi egyházunk, valamint a magyar gyülekezet egyetértésével – a magyar AB gyülekezetbe küldte ki szolgálatra.

Az Európai Protestáns Egyházak Közösségének (GEKE) fő- titkári tisztségét is betöltő Bünker püspök joggal mondta, hogy ez amolyan igazi „leuenbergi” iktatás, hiszen az említett városhoz kötődő szerződésjogilag is lehetővé teszi evangélikusok és reformátusok szószék- és úrvacsorai közösségét. ugyanakkor a bécsi magyar gyülekezet evangélikus jellege miatt az egyházvezetés kiküldő irata arra kötelezi az új lelkészt, hogy – Luther-kabátban – az Ágostai hitvallás alapján végezze szolgálatát.

Külkapcsolatokért is felelős püspökként a jelöltet előzetesen levizsgáztattam egyházunk hitvallási iratainak, valamint az evangélikus egyháztörténetnek és liturgiának az ismeretéből. Az eredményt örömmel teszem nyilvánossá: Réka nemcsak az ismereteiről adott magas színvonalon számot, de tanújelét adta mély hitének és szolgálatkészségének is. A szórványhelyzet ökumenikus adottságaira való tekintettel is jó szívvel járultam hozzá ahhoz, hogy ő legyen a bécsi magyar evangélikus gyülekezet lelkésze.

Kértem, hogy konferenciák és továbbképzések, valamint az egyházi sajtó és egyéb lehetőségek keretében kapcsolódjon be egyházunk, illetve a Magyar Evangélikus Konferencia életébe. Igehirdetésemben utaltam a lelkésznőnek egy osztrák gyülekezeti lapban tett nyilatkozatára, amely szerint ő mindig úton akar lenni az emberekhez és az emberekkel. Magam is vallom: mindkettőre szükség van. Egy vallási és etnikai szórványhelyzetben élő gyülekezet csakis úgy tartható össze, ha egyestagjait pásztori szeretettel tartja számon, hozzájuk akár formabontó eszközökkel is utat talál a közösség vezetője. Ugyanakkor együtt is kell menni az emberekkel: kísérni őket életük bizonyos szakaszában, társukká lenni az úton. Akkor is, ha csak egy ösztöndíjas időszakról, akkor is, ha hosszú évtizedekről van szó.

Kérem az olvasót: ha bécsi vagy grazi magyar ismerőse van, hívja fel a figyelmét az evangélikus közösségekre, amelyekben történetesen református lelkész szolgál.

Búcsúzásként is így köszönünk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!”