Nehéz lehet feldolgozni, ha valaki egyedül sikertelen egy ötgyermekes családból. Persze ha a sikert pusztán anyagi formában mérjük. Mondjuk például, hogy van-e valakinek saját négy fala, rajta tető, benne ágy, villany, víz és meleg. S ezek nagy biztonsággal mindennap, minden évszakban, minden körülmények között óvják a birtokosukat. Az asszony, aki most 67 éves, ebből a nézőpontból most lett sikeres. Egy-két éve már biztosan van fedél, fal, ágy, meleg, biztonság az életében. Vannak körülötte emberek és van, aki odafigyeljen rá, aki észrevegye, ha valami nincs rendben. Van, aki visszatartsa, ha erősödne a kísértés, aki óvja, ha gondok lennének az egészségével, aki enni is ad, naponta, sőt naponta többször is.

Az asszony tehát – mondhatjuk – révbe ért. A rév, esetünkben az Oltalom Szeretetszolgálat Nyíregyházán. Az asszony ugyanis az itteni hajléktalanok idős otthonában kapott szobát, ágyat, törődést, figyelmet, biztonságot és emberséget. Az asszony itt mutatja meg, hogy „nővér” ugyan már nem lesz belőle, de a nála idősebbeknek, a tőle tehetetlenebbeknek még segíthet, azokról gondoskodhat, velük törődhet, mintegy továbbadva a feléje irányuló segítséget, figyelmet és törődést.

Antal Julianna esete persze szokványos, vagy unalomig ismerős. Sok ilyen elesett vagy nem szerencsés, peches, vagy családi, társadalmi helyzetükből adódóan kódolt sors edzi kérgesre, együttérzést már alig mutatóra a szerencsésebb társadalom tagjainak lelkét. A család, ahová született nyilván nem tehetős. Persze 1949-ben ki számított annak, vagy ki lehetett tehetős? Öt gyerek, a szülők a tanulásra nem is nagyon tudnak odafigyelni. A kiskamasz lány alig várja, hogy befejezze az iskolát, letudja a tanulás nyűgét, s végre a saját lábára állhasson. Halványan talán ott van még a fejében, hogy de jó lenne fehér ruhás nővérként segíteni a betegeken, ápolni a gyerekeket, az embereket a kórházban, de ehhez gyenge a bizonyítványa.

Mire észrevette magát, serdülőként, a kemény munka kilúgozó világában találja magát, ahol előrejutni nem képes. A keresetéből jól élni nem lehet, megélni még talán… Elég jól felrajzolható az ő, és a hozzá hasonlóak pályája. Akkoriban az esély, ha a mozgalom kiválasztja; de Juliannát nem választották ki, vagy nem adódott egy jobban kereső férj. Az egy-két szobás lakótelepi panelbiztonság is álom. És a mi esetünkben, az egyik munkahely után a másik, a takarítónőség után, kertészeti munka, s még ehhez hasonló, éppen csak megfizetett elfoglaltság és – albérlet.

– Azt mondta, öten voltak testvérek. Fiúk, lányok vegyesen?

– Csak csupa lány. Én a harmadik vagyok a sorban.

– A testvérek hol élnek?

– Ketten már nem élnek. Az életben lévők közül az egyik testvérem maradt Kisújszálláson, a másik Vácra költözött. Néha tartom velük a kapcsolatot.

– Ezek szerint a két testvér jobb körülmények között él, mint ön?

– Szerencsére ők jól élnek.

– Házasság vagy élettársi viszony volt a társas kapcsolata?

– Nagyon rövid ideig voltam házas, pontosabban éltem házasságban, mert házunk akkor sem volt, de utána már csak élettársi viszonyom volt. Persze ez jó hosszú ideig, negyven évig tartott. Végig albérletben éltünk.

– Mivel foglalkozott?

– Takarítottam, kisegítő voltam, kertészetben is dolgoztam.

– Mi történt, hogy végül ide került a hajléktalanok otthonába?

– Képtelen voltam kifizetni az albérletet, a rezsit. Nagyon alacsony a nyugdíjam, abból már nem tudtam fenntartani. Az élettársam meghalt, eltemettem és egyedül nem volt elég pénzem a lakhatáshoz. Ez 2010-ben volt. Tessék elképzelni, hogy 48 ezer forintot kell beosztani, hogy abból mindenre jusson.

– Kitették az albérletből?

– Felszólítottak, hogy hagyjam el az albérletet. Így lettem hajléktalan.

– Rögtön az utcára került?

– Igen, csak az utca maradt.

– Addig folyamatosan volt hol laknia?

– Mindig volt legalább egy szobánk.

– Hogy élte meg, amikor leszállt az első este, és tudta nem mehet haza, mert nincs hová?

– Borzasztó volt. Akkor kezdtem inni.

– Inni? Azelőtt nem ivott egyáltalán nem?

– Korábban nem ittam alkoholt soha.

– Jött az este, s miután tudta, úgysincs hová mennie, akkor irány a kocsma?

– Ez pontosan így történt. Kocsma, ivás, s utána bementem a szolnoki állomásra. Szerencsére nem zavartak ki, nem bántottak, nem raboltak ki. Nagyon rossz, elmondhatatlanul rossz érzés volt, hogy 61 évesen nincs hová mennem. Gondolom, jó alaposan be is rúghattam, hogy legalább ne gondolkozzam. Nappal persze tudtam hová menni. Ott van olyan nappali ellátás, mint itt Nyíregyházán. Már korábban is oda jártam ebédért. Szóval nappal oda mentem. Majd az ottani szociális munkások segítettek, hogy az éjszakai szállóban kapjak ágyat. De persze a nappalok továbbra is az utcán teltek, mert csak éjszakára biztosítottak szállást és vacsorát.

– Milyen élete van egy idősebb hajléktalan nőnek az utcán?

– Szörnyű élet. Az emberek nagy része vagy közömbös, de inkább lenéző velünk. Sokan úgy tartják, hogy a saját, szörnyű helyzetünkért csak és kizárólag mi vagyunk a hibásak. Sokak szerint veszélyesek és fölöslegesek vagyunk. Persze az is igaz, hogy vannak olyanok, akik igyekeznek segíteni is egy-egy hajléktalannak. Előfordult, hogy én is kaptam ezer forintot egy teljesen idegen embertől.

– Akkor még ivott? Vagy ez még ma is tart?

– Akkor még ittam, de szerencsére mára kigyógyultam.

– Hogy sikerült kigyógyulnia?

– Még Szolnokon beszélgettünk az egyik gondozóval, hogy mit lehetne tenni. A segítségével bekerültem a szolnoki kórházba, az elvonókúrára. Csaknem öt hónapig bent feküdtem. A doki addig nem akart kiengedni, amíg azt nem érezte, hogy képes leszek megállni a saját lábamon.

– Mennyi ideig ivott?

– Nyolc hónap telt így el az életemből.

– Mit jelentett az, hogy ivott? Mit és mennyit?

– Naponta három-négy liter bor volt az adagom. Ez el is vitte a pénzemet. Nagyjából ezer forint és még a cigi. Akkoriban ez úgy volt, hogy reggel megvettem a bort, s addig ittam, amíg tartott. Aztán egyszer csak azt mondták a szolnoki gondozók, hogy elég volt.

– Szeretett volna meggyógyulni ön is?

– Persze én is tudtam, hogy ez nem vezet sehová. Azóta egyáltalán nem iszom. Folyamatosan járok a Kék Keresztbe is, ahol foglalkoznak velünk.

– Nem hiányzik az ital?

– Nem… Ennek már több mint két éve. Azóta egyáltalán nem iszom, egy kortyot sem, soha.

– Nem is kívánja, amikor más iszik?

– Nem érdekel már.

– Jobb így?

– Sokkal jobb. Azt hittem, hogy ha iszom, az alkoholtól megnyugszom: De inkább még idegesebb lettem.

– Hogy került Nyíregyházára?

– A szolnokiak intézték el, hogy ide felvegyenek. Ez nagyon jó hely. Nézze meg milyen szép szobánk van. Nagyon jó szobatársat fogtam ki. Azt hittem, hogy nem tudom majd megszokni. De nagyon jó városba, nagyon jó emberek közé kerültem. Tessék elképzelni az előző, itteni szobatársam is ivott, de én magálltam.

– Mit csinál egész nap?

– Sok elfoglaltságot találok magamnak. Ha nem megyek be a városba, akkor itt segítek. Vannak nálam jóval idősebbek, ha kell, nekik segítek, mosogatok, takarítok. Hasznos vagyok.

– Milyennek tartja ezt az otthont?

– Ó, itt nagyon jó. Jó a hangulat, odafigyelnek ránk. Itt tényleg velünk foglalkoznak, akár még bizalmas dolgainkkal, a lelkünkkel is. Valahogy mindig van idejük, hogy személyesen foglalkozzanak a gondjainkkal. Néha még buli is van. Volt például farsangunk is.

– Be is öltözött?

– Bizony, be! Ördög voltam.

– Mit gondol, itt marad élete végéig?

– Ebben bízom. Nagyon remélem, hogy itt maradok most már végleg. Itt mindenem megvan.

– Nem kell attól félnie, hogy kirakják. Ez azért nagyon jó érzés lehet.

– Egy dologtól kell félnem. Nehogy visszaessek, és újra a pohár után nyúljak. Mert akkor biztosan kitennének. Ez visszatartó erő.

– Miért nem próbálkozik a testvéreinél?

– Nem akarnék a terhükre lenni. Lehet, hogy egy-két hónapig megtűrnének, de utána biztosan azt mondanák, hogy viszlát. Nekem már sokkal inkább itt van a családom.