– Elnézést, én voltam itt előbb! – rivallt rá valaki a sorban előrébb lépőre. Valóban ő volt itt előbb. Emlékszem. Mert én már őelőtte is itt voltam. És persze amikor én ideértem, akkor is volt már itt valaki.
Ilyen ez. Állunk a sorban, egy helyben toporgunk, és nem merünk messze menni, nehogy valaki időközben elfoglalja a helyünket. Így inkább csak várunk. És közben állunk. Sorban.
Micsoda vicces paradoxon! „Sorban állni”. Mintha lenne sorrendje az egy helyben állásnak! Mintha számítana, hogy ki van előrébb, és ki hátrébb, ha csak állunk, és nem megyünk sehova!
Halad egyáltalán ez a sor?! – kérdezhetnénk. Valószínűleg joggal. Mert ha csak állunk abban a sorban, az már inkább olyan, mint a sír: néma, mozdulatlan, végleges, és bár megállapítható a sorrend, valójában teljesen lényegtelen, ki ki mellett foglal helyet.
A sor olyan, mint a sír, ha nincs benne sodrás! Az az élő folyam, amely körülvesz, átjár és magával ragad: így lesz a sorból sors.
S a sorsban már van értelme osztozni. Akiknek közös a sorsa, azok már társak. Elválaszthatatlanok, összetartoznak, együtt mennek tovább.
Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, az emberek sorban álltak előtte az út mentén. Aztán Jézus elhaladt előttük.
És mögötte már nem volt sor többé.