Leéltem az aktív életem felét, és nem tudok többet, mint egy neandervölgyi ősember. Nem tudom, hogy mitől megy az életem, hol vannak az erőforrásaim, nem tudom, hogyan tovább. Tolja más a szekeret, én feladom. 

Aztán elgondolkozom: vajon máshol mások boldogabbak? Vagy ez tényleg magyar mentalitás? Nem tudom, hogy máshol mások boldogabbak-e. Azt észreveszem, hogy bennem, körülöttem, másokban megállt a hátszél. Egyszerűen nincs hátszél, nincs víz, és a levegő is ritka. Keresek és elveszítek, keresek és tovább keresek, és amikor találok valamit, na, akkor jön egy hátszél, és elfújja. Van erő, Lélek, ember, Isten a mennyben, aki segítsen? Vagy visszavonult minden? Minden visszahúzódott kicsi vackába, odújába? Mi és a miben én is elhagyottak vagyunk, hátszél nélkül, erő nélkül? Előttünk a szekér, bennünk meg az emlékek, hogy talán volt olyan idő is, mikor valaki segített tolni, segített menni előre. Kósza emlék, talán a nagyapám mesélte. De mi lesz az életemmel, a kulccsal a zárban, amit mindig benne hagyok, mi lesz a házzal, ami akkor sem kelne el, ha fizetnék érte, mi lesz az erővel, amivel elindultam? Mi lesz a kérdéseimmel, azokkal, amiket feltettem és kiáltok bele a húsvéti péntekbe? Mi lesz a fel sem tett kérdéseimmel, mert már fel sem merem tenni, hisz nincs se víz, se szél? Mi lesz?

Tegnap ezek cikáztak a fejemben, miközben feküdtem a kanapén. Esett a hó, én meg szívből gyűlöltem a havat, a hangulatát, a hideget. Ott feküdtem, és a YouTube-on valami igen bátorító, lélekemelő zenét tettem be. Nem maradt más reményem, mint a nyugtató. Ott feküdtem, és vagy két órán át csöpögtettem magamba a nyugtatót a YouTube-on keresztül. Közben bámultam ki az ablakon. Az égadta világon nem láttam semmit, csak a szürke eget. Néha elrepült egy madár, én meg valahogy nagyon örültem neki abban az egy másodpercben, míg átsuhant az ablakom előtt. Aztán egyre lassabban, nyugodtabban szemléltem a szürke, tavaszi eget. Mígnem a fejem odébb tettem három centivel, és akkor történt valami. Beköszönt az ablak képébe az udvaron ágaskodó nagy fa néhány ága. 

Szia, fa. 

Köszöntöttem magamban. Egész egyszerűen, észrevétlenül megszólítottam a fát. Még vagy kétszer-háromszor meghallgattam a zenét, mikor elkezdett üzenni valamit ez a fa. De csak akkor szólalt meg, mikor láttam. Amikor visszahúztam a fejem, akkor nem beszélt. Láttam, hogy várja a tavaszt, láttam, hogy ennek a fának valahogy van hátszele. Egyre jobban figyeltem, mit fúj bele az életembe. 

Láttam, hogy élvezi, szereti, érthetetlen módon szereti a télies, tavaszi szelet. Ott himbálózott, önátadással dőlt jobbra, majd balra. Éreztem, szinte hallottam, hogy figyel és eggyé válik a télies széllel. Szép volt a fa, kihúzta magát, és még üzent is. Azt üzente, hogy fázik. Azt is üzente, hogy ilyenkor már szebb szokott lenni. De most még tél van, most nagyon nagy hét van, most ez van! És üzent még valamit. Azt üzente, miközben csöpög még belém a nyugtató zene, hogy tudja, hogy győzött. Hogy jön a rügy, és nemsokára virágozni fog. Győzött. És ha már győzött, akkor nem aggódik, nem fél, nem vár semmire és senkire, csak van. Kopaszon, egyedül, mégis békében. Mert tudja, hogy eljön a tavaszi hátszél, és csodák csodájára pattan a rügy. Ezért szereti a márciusi havat is, szereti kopaszságát, szereti és örül annak, hogy létezik. Örül a létezésnek, hogy ilyet is megél, hogy márciusban még havazik. Nem akarja, hogy tolják kicsi faszekerét. Mert győzött. Nagyon nagy hét van. Hideggel, hóval, értetlenséggel, kérdésekkel, zárban hagyott kulcsokkal, elvágott ujjakkal és életekkel, elhagyatottsággal és győzelemmel. Felkelek kanapémról, a zenének is vége van. Kimegyek várótermemből.  Hátszél nem jön az életemben, csak egy hang. GYŐZÖTT!