Kánikulanapló

Kánikulanapló

Share this content.

Szöveg és fotó: Győri András Timótheus
A Nap ma reggel 6 óra 7 perckor kelt. Rendesen ezt a vízből szoktam nézni. Júniusban vagy júliusban, amikor még 5 óra előtt bújik elő az akali hegy mögül, már olyan magasan van, hogy inkább a partról nézem a nagy, vörös korongot, mert az aranyhidat innen szélesebbnek látom, mint a víz színéről. Csak akkor csobbanok, ha kellőképpen kigyönyörködtem magam.

Mire megúsztam a távom, magasan álló csillagunk már úgy ontja a meleget, hogy törölközés nélkül szárítkozom úgy, hogy egyet sem kell tüsszentenem. Ma reggel azonban csak 7 után kanyarítottam magamra nagypapás fürdőköpenyem, mert igencsak lehűlt a víz. A vadkacsák is a strand füvén szunyókálnak. Némelyik fekve csipegeti a zöldet. Elfelejtettem hozni magammal egy karéj kenyeret, melyet úszás előtt szoktam szétosztani köztük, ezért nagy ívben kikerültem őket. Némelyek csőrüket kihúzzák szárnyuk alól, és nyújtott nyakkal követik, merre megyek. Páran el is indulnak felém, aztán látva, hogy távolodom, csalódottan leülnek.

Senki sincs a parton, csak az üres  padok figyelik csendben  az immár ezüstösen csillogó hullámok szolid táncát. Csatlakozom hozzájuk. Belső huzavona után csobbanok a vízbe, de pár karcsapás után megszokom a most kissé hűvösebb közeget. Sőt! Már élvezem a Balaton vizének mindig lágy, selymes simogatását. Számos szorgos fecske mellett néhány korán kelő küszvágó csér keresgéli reggelijét, és szigorú tekintettel átsuhan felettem egy megkésett törpegém. Hamarosan el is tűnik a nádasban. Az utolsó bójához közelítek épp, amikor mellém száll a vízre egy vadkacsa.

Kartávolságra tőlem párhuzamosan úszunk, miközben hápogva váltunk néhány mondatot. Kanyarodom a part felé. Ő követ, és egyre hevesebben magyaráz. A lépcsőn mászik utánam, és elkísér a padon levő törölközőmig. A lábam előtt áll, és fejét forgatva néz rám: Háp! Háp! Válaszolok is neki kacsául, hogy nem hoztam magammal a reggelijüket. Leülök a padra melegedni, de a barátom nem tágít. Egy ideig csalódottan téblábol, majd elindul a víz felé. Visszafordul, hogy szemügyre vegye strandpapucsomat, hátha csak eldugtam előle az eledelt. Amúgy ő az egyik olyen idei költésű fiatalúr, amely olyan bizalmaskodó, hogy etetéskor a lábam mellett áll, és kézből fogadja a kenyérdarabkákat. Pár napja ketten ettük így Luca unokámmal.

Most, hogy a lányomék a hat unokámmal elmentek, kiürült a nyaraló. Összehasogattam a kivágott fenyőket, és szárítás után fedél alá pakoltam. Pár évre biztosítva van a tűzifánk a szalonnasütéshez és bográcsoláshoz. Rendbe raktam a kertet is, tehát a ma reggeli úszás közben elhatároztam, hogy meglátogatom kedvenc tanúhegyemet.

Megváltottam a jegyet, és a kilenc óra tizenhetessel már robogtam is Tapolca felé. Kiskorom gőzmozdonyos utazásaitól kezdve máig nagy izgalommal tölt el a vonatozás. Ezen tűnődve észrevétlen suhantunk át Szepezden, s mire felocsúdok, a révfülöpi templomromnál emelgeti a tárcsát az állomásfőnök. Már hátunk mögött az ecséri templomrom is, mert Balatonrendes felé kanyarodunk, és megpillantom a Badacsonyt. Amikor legkisebb gyermekem, Csenge hatéves lett, ez volt az első gyalogtúránk. Tomajtól indultunk a Kőkapu felé. A csúcson levő kilátóhoz fölmászva csak egyszer kellett nyakba vennem az utolsó száz méterren. Én kifáradva, ő pedig erőre kapva folytatta az utat a Rózsakőig, majd itt megpihenve ereszkedtünk le a szőlők és présházak között a badacsonyi mólóhoz. Jutalomból mindenki kapott egy sült keszeget az állomás melletti lacikonyhán. Később hagyománnyá vált, hogy minden környékbéli tanúhegytúra végén itt keszegeztünk.

Most azonban elhagyva Badacsony, Badacsonylábdihegy, Badacsonytördemic állomásokat már kapom a hátizsákom, mert megérkeztünk Nemesgulács-Kisapáti állomásra. Tíz óra tízkor a huszinnyolc fokos, tűző napon szedem a lábam Kisapáti felé. Itt az út szélén pár éve még gyönyörű nyárfasor árnyékában sétálhattunk, most, hogy kiirtották, ragyogó rálátás van úticélomra, a 415 méter magas, ősi Szent György-hegyre. Készítek is egy fotót úgy, hogy a még mindig hűségesen virágzó katángok és bakszakálok legyenek az előtérben. Többfelől is megközelíthető a fennsík. Már minden utat bejártam, így most nosztalgiából azon az úton indulok, melyen főturista tanítómesterem, Gyuri papa (apósom) első alkalommal vezetett. Igaz, ő száz méter után letért a kijelölt útról, és árkon át, bokron át, azaz szőlőkön, magánterületeken csapázva vezetett, mondván csak a pancserek járnak jelzett utakon.

Mindenesetre én úgy döntöttem, hogy egyszer végre tartom a legális ösvényt. Így jutok el a falu feletti Kisapáti-hegy szőlői között szépen rendbe hozott Szentkereszt kápolnához (háttérben a Csobánc). Igaz, hogy ezek a középkori kápolnák, templomok államalapító királyunk, népünk erőltetett keresztyénné tételének nyomai, mégis ha a mai reggeli ige értelmében nézzük, sokak hívattak el azóta itt, magyar földünkön is igaz szívbéli hitre, szolgálatra, tanítványságra, mint Sámuel vagy a Zebedeus-fiak. Amint a Kisapáti-hegy belesimul a Szent György-hegybe, egyre meredekebb és izzasztóbb lesz az út. Már harmincegy fok van, mindenem csuromvizes, és zihálva kapkodom a levegőt. Sűrűn megállok, hogy kifújva magamat a már érett, fehér és piros szőlőkből mintát vegyek. Mire a turistaházhoz érek, megbontom a második palack ásványvizemet. Itt találkozik a sárga és piros az országos kéktúra jelzésével. A sárga körbefutja, a piros Raposka felé szeli át a hegyet. Én a kéken megyek a bazaltorgonákhoz a csúcs felé.

Ez a harminc-negyven méteres szintkülönbség inat szakító. El is bíbelődök vele. Próbálok videót is készíteni, de úgy dobog a szívem, hogy remeg a kezemben a mobilom. Azon vagyok, hogy legalább egy bemozdulásmentes fotót készítsek. Hát így sikerült:

Először a kisebb kapaszkodót választom, így a jobb oldali sípok feletti kitekintőre megyek, s itt gyönyörködöm a Tapolcai-medencében. Erőt gyűjtve indulok a másik oldalra, ahol félúton lefotózom a „dulifuli” padot. Ennek a története vagy huszonöt évvel ezelőtti. Ekkor volt az, hogy családomat felcitáltam a hegyre. Imola leányom már nagyon duzzogott, hogy nem bírja tovább, és félúton, a sípok feletti panoráma előtt megmakacsolta magát, és leült erre a padra. Mi, többiek nem győztünk betelni a látvánnyal, amikor két turista érkezett közénk. Megkérdeztem tőlük, hogy ott ül-e még az ösvény melletti padon egy kislány? Mire visszakérdeztek: „Melyik? Az a dulifuli?”

Visszatérve a kék útra lankásabban emelkedik az ösvény, mégis csak néhány szusszanással tudtam felkapaszkodni a csúcs felé. Hiába, no. Megöregedtem. Na meg éhes is lettem, ezért hát az alsó púpon elköltöttem kis ebédemet. Csak utána tettem meg az utolsó lépéseket a hegy tetejére. Ezen a fennsíkon legeltek valamikor a környező falvak tehenei. Tavasszal felhajtották a csordát, és csak késő ősszel terelték őket vissza. Lehevertem egy padra, ha nem is kérődzni, hanem szundizni, ám akkora volt a forgalom, hogy felültem, és csak bámészkodtam. Végre kiürült a placc, és már újra le akartam heverni, de ekkor meg egy bringás srác jött fel a meredek, piros jelzésen, és egyből elhalmozott kérdésekkel: mi a neve a körülöttünk lévő hegyeknek, és melyikre lehet feljutni bringával. Végigvettük Szigligettől Sümegig a kört, majd elköszöntem, mert indulnom kellett, hogy elérjem a vonatomat.

A kéken indultam hát lefelé. A szőlők között van egy forrás, itt tankoltam fel vízzel a kiürült flakonomat, de az is hamar elkopott. Ez az országos kéktúraút visz át Badacsonyba, de én a barokk Lengyel-kápolna és Tarányi-présház után Gyuri papa módszerével folytattam, és toronyiránt, pontosabban „szőlőiránt” vettem utamat. Itt ugyanis csak egy hatalmas kerülővel lehet visszajutni a sárga jelzésen Kisapátiba és onnan az állomásra.

Mikor végre kiértem a szőlők aljába, még mindig hétágra sütött a nap, melynek melegét az aszfalt csak fokozta. Hiába próbáltam éles kontúrú árnyékommal csillapítani a helyzetet.

Túl jó időt futottam, így ötven perccel korábban érkeztem a vasútállomásra. Sehol egy gramm árnyék. Bementem hát Nemesgulácsra. Már az összes vizemet megittam, melyből egy cseppet sem pisiltem ki, mert mind izzadság formájában hagyta el a szervezetem. A zöldségesnél nagy tábla hívogatott hideg sört kínálva, hát vettem egy Sopronit, melyet rövid időn belül, a római katolikus plébánia kerítésére ülve fogyasztottam el. Na, ezzel nem az inkvizíciót akartam megtorolni, hanem csak itt volt árnyék. Kifogyott söröm dobozát gyűrögettem akkurátusan, és nagy ívben dobtam a szemetesbe, amikor egy busz közeledett Kisapáti felől. Rohantam a megállóhoz. Kiderült, hogy Badacsonytomajba megy. Már repített is a Gulács és a Hármas-hegy, valamint a Badacsony Kőkapuja között a tomaji kéttornyú bazalttemplom felé. Míg Udvardi Erzsébet különleges oltárképét nézem, eszembe jut, hogy itt a templommal átellenben van egy közért. Fiatal, még gyermektelen házasok voltunk, és Andival első közös túránkra készülve itt töltöttük fel hátizsákunkat elemózsiával. Meglepetésemre kis üvegben szovjet fügedzsem is kapható volt ebben az üzletben. Egyből rácsaptam, és ahogy kijöttünk, mindjárt fel is bontottam. Vígan csócsáltam külön örülve az egyre szaporodó, nagy darab ropogós falatoknak. Meg is néztem, hogy mitől ilyen kemény. Akkor látom, hogy ezek feketére égett darázstetemek, és szerencsétlenségemre az én üvegemben rendezték meg az összoroszországi szocialista darázsversenyt. Azóta nem ettem fügelekvárt. Ki kellene próbálnom újra. Hátha a rendszerváltás után már a moszkvai Vörös téren rendezik ezt a versenyt. Ezen morfondírozva szállok fel a vonatra, és már alig várom, hogy csobbanjak a hőn szeretett zánkai Balatonban. Ez meg is történt, és vacsora után nekiültem, hogy ide vessem ellobbanó idei nyaram utolsó napjának történetét.

Zánka, 2018. szeptember 1-jének hajnalán.

Címkék: kánikula - kirándulás - Balaton -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!