Az előző két év tapasztalata azt mutatta, ez a két fókusz dinamikusan változik: míg az első évben a szerény számbeli gyarapodásnak tudtunk örülni, a második évben a kapcsolatok, az aktív részvétel és az istentiszteleti élet erősödött. Kíváncsian várom, az idei évnek mi lesz az áldása.

A megszólítás és a megszólíthatóságunk fontos lehetősége a helyi közösségek életében való részvétel, a láthatóvá levés (így vettünk részt például a Káposztási Családok Egyesülete által ös - szefogott, civil szervezetek által szervezett játékokban – mint a házasság heti játék – vagy a Kötődj! játéksorozatban a húsvéti szabadulószobánk szervezése, jelenlét a civil kerekasztalon stb.), az alacsony küszöbű, elköteleződést nem váró programok szervezése (Gryllus-koncert, teocashing játék, alkotóműhely).

A részvétel és a láthatóság megvalósítása a puszta létünk is, hogy itt éljük az életünket. Személy szerint nekem ez többek között azt jelenti, hogy bemegyek az iskolákba hittanórát tartani, ahol két és fél év után már ismerősként üdvözöljük egymást a tanárokkal, már leülünk együtt megenni az ebédünket a tanári kis konyhájában, vagy beszélgetünk kicsit a folyosón. Így adódhat, hogy a „tarthatnánk-e egy adventi éneklést az egyik szünetben a hittanosokkal” kérdésre inkább felkérést kapunk: nem tartanánk-e az adventi hetekben egy-egy nagyszüneti műsort az iskolának. Itt vásárolok a sarki nagyobb boltban, ahol össze-összetalálkozunk még csak felületesen ismert emberekkel; részt veszek a helyi közösségeket összefogó megbeszéléseken, ahol rácsodálkoznak az emberek, hogy lám, ilyen (is) egy lelkész; vagy felvállaljuk közösségként a kerületi virágültetési akcióban az egyik közterületrész gondozását, mert igen, adni is szeretnénk a környezetünknek, szolgálatot is szeretnénk végezni.

A másik fókusz a közösségen belül levők istenkapcsolatának erősítése, a gyülekezet építése. A tapasztalat szerint ez sem az istentiszteleten kezdődik, oda a közlekedés során érkeznek el az emberek, mintegy a küszöbtől a belső szobába. Azoknak a gyerekeknek a családjai közül, akik az előző két évben kapcsolódtak be a hitoktatásba, négy család vált az alkalmak aktív résztvevőjévé, az istentiszteleteket azonban (még) nem mindegyik látogatja rendszeresen. A tavalyi év áldásai voltak a konfirmandusok, négyen készültek a káposztásmegyeri gyülekezetrészben konfirmációra (közülük ketten vagy hárman valószínűleg nem konfirmáltak volna most, ha nem indult volna helyben csoport, ahova az egyik szülő hívta a többieket is).

Az igazi áldás az volt, hogy az ő családjaik aktívan bekapcsolódtak a közösség életébe, fokozatosan résztvevőivé váltak az istentiszteleteknek. Jó megélni, ahogyan az első eljöveteltől indulva valaki már szolgálattevőjévé válik az istentiszteleteknek, például oltárterítőt varr, vagy zenészként szolgál. A rétegalkalmak egy-egy élethelyzet által összekötött emberek hitének megélését, mélyítését szolgálják, így például a táborok a kamaszokét, az esti beszélgetős kör pedig a kamaszokat nevelő szülőkét. Közösségünk jelenlegi sajátossága, hogy az egyházban általános átlagéletkorral ellentétben szinte csupa gyermekes családból áll.

Sajátos helyzetet jelent a misszió számára, hogy nincsen a területen sem templom, sem egyházi közösségi helyiség, semmi állandó helyszín, ahova kötődni tudnánk, ahol „otthon lennénk”. Ezt hiányként éljük meg. Időnként azonban úgy érzem magam, mint Jézus folyamatosan úton lévő tanítványa, aki rá van kényszerítve arra, hogy sehol se legyen otthon, így állandóan ki van téve új találkozásoknak, új helyzeteknek. Nincs például két egymás utáni vasárnap, amikor ugyanakkor és ugyanott lenne az istentiszteletünk – ezért mindig „meghívót” kell küldeni vasárnapra, hogy mikor és hol ünneplünk. Nincs gyülekezeti terem, ezért a hétközi alkalmakat egy civil közösségi térben tartjuk – aminek egy templomnál sokkal alacsonyabb a küszöbe, a teret használó többi ember, szervezet is tud rólunk, látják a naptárban, mikor vagyunk ott.

Kevesen vagyunk – ezért minden istentisztelet családi istentisztelet, ami óriási kihívás: egy légtérben lekötni adott esetben óvodást és friss nyugdíjast, úgy szervezni a liturgiát, az istentisztelet részeit, hogy mindenki kapjon a korosztályának megfelelő tartalmat is, azaz az óvodás, kisiskolás se csak egy színezővel legyen elhallgattatva, de a felnőttek se érezzék úgy, „csak” egy gyerekalkalmon vettek részt.

A közösség épülésének harmadik szakasza látszik most kibontakozni (a csekély létszámbeli, majd aktivitásbeli növekedés után): a hálózatosodás. Míg az első időben azt tapasztaltam, hogy (főleg) az (újonnan csatlakozó) emberek hozzám, a lelkészhez kapcsolódnak csak a közösségből, mostanában kezdenek, éppen a rétegalkalmakon, a közös életkérdéseken keresztül (például „segítség, kamaszt nevelek”) egymáshoz is kapcsolódni, így a hitkérdéseiket és a tapasztalataikat is jobban megosztják, ezáltal egymást is segítik az Istenhez való kapcsolódásban. Végső soron talán éppen ez lenne a misszió célja: építeni a közösséget Istennel és az emberekkel.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.