Mifelénk persze különösen is óvatosan járnak-kelnek a lakásban az „angyalok” a december 23-ról 24-re virradó éjjelen – bár tény, ahogy cseperednek a lányok, úgy kell egyre elővigyázatosabbnak lenniük, ha nem akarnak lelepleződni.

Idén nem lesznek – akarom mondani: leszünk – könnyű helyzetben: Anna második osztályos nagylányként már sok olyan beszámolót hall az osztálytársaitól, amelyek a karácsonyfa közös családi díszítéséről szólnak. Egyelőre kételkedve hallgatja ezeket – de azért a minap felajánlotta néhány barátnőjének, hogy nyugodtan töltsék nálunk a szentestét megelőző éjszakát, hogy közösen lessék ki az angyalok titkát… Lilla nagycsoportos óvodásként még mélyen meg van győződve arról, hogy valóban ők hozzák a fenyőt, Emma pedig – ez csak a harmadik karácsonya lévén – vélhetően az újdonság örömével csodálkozik majd rá az eseményekre.

Amikor ezeket a sorokat írom, már csak ötöt kell aludni adventig. A gyerekek olykor persze arra is rákérdeznek, hány nap múlva lesz karácsony – de mostanában, november utolsó napjaiban egyelőre jobban érdekli őket, hogy mikor kerül már fel az adventi naptár a helyére.

A kalendárium apró kis zsákocskái ugyanis nálunk nem csokit vagy más apró meglepetést rejtenek, hanem egy-egy kis rajzos cetlit, rajta felirattal az adott napi közös családi programot illetően. Ezek között a társasjátékozástól a mézeskalácssütésig, a szánkózástól-korcsolyázástól a papírhópehely-vagdosásig, a bűnbánattartós-bocsánatkérős összebújástól a vágyaink megfogalmazására módot adó beszélgetésig sok minden szerepelhet – de természetesen csakis az adventi koszorú gyertyáinak meggyújtása mellett!

A lányaink kíváncsisággal vegyes sóvárgással várják ezt az időszakot, a fokozott figyelmet, az együtt töltött pluszperceket, és talán még „számon is kérnék”, ha az idei adventünk nem ennek a hagyománynak a jegyében telne. A tradíció amúgy is fontos az életükben; Anna egyszer még azt is nehezményezte, hogy a fa nem ugyanazon az asztalkán állt, mint az előző évben.

„Szigorú” forgatókönyv szerint zajlanak tehát nálunk a karácsonyi események, amelyben mindennek megvan a maga helye. A hajnali mezítlábas trappolásnak, ahogy a gyerekszobából átvonulnak a szülői hálóba, s közben szemrevételezik, milyen eredménnyel szorgoskodtak az angyalok az éjjel. A délutáni istentiszteletnek, vagy ha a gyerekek ebéd utáni szunyókálása elhúzódik, akkor a főtéri betlehemnézésnek. Az apai nagyszüleikkel elfogyasztott halászlének és túrós csuszának, na meg az ajándékbontogatásnak. A másnapi utazásnak és az anyai ági rokonaikkal való találkozásnak.

És hogy közben „megszületik-e bennünk az ünnep”, legfőképpen pedig szállást, sőt otthont talál-e a szívünkben a Kisded? A vele való találkozásra nem csak adventben készülhetünk, és ez nem csak karácsonykor teljesedhet be. Minket átölelő, felemelő szeretetének, felfoghatatlanul nagy kegyelmének megtapasztalása mindenkor hálaadásra hívó ajándék – nekünk, tőle!

Két többgyermekes szülőt kérdeztem, az ő családjukban milyen hagyományai vannak a karácsonyi előkészületeknek és az ünneplésnek.

Csontos-Bolonácz Lívia négygyermekes édesanya, a monori evangélikus gyülekezet tagja

Gyerekkoromban mindig mázsás súlyként nehezedett a családunkra ez az időszak, és inkább kötelező, semmint igazi jellege volt az ünnepnek. Ezért eleinte nehezen vettem rá magam, közben pedig nagyon is fontosnak tartottam, hogy értékes karácsonyi hagyományokat teremtsünk, és ünnepi hangulatot varázsoljunk az otthonunkba. Mára azt látom, a gyerekeinknek sikerül megadnunk mindazt, ami annak idején nekem annyira hiányzott.

A saját adventi koszorúnk elkészítése és a mézeskalácssütés már november végén megadja az alaphangot. Még a legnagyobb gyermekünk pici korában készítettem egy nagy, zsebes adventi naptárt, amelyben mind a négy gyerekünk kap valami apróságot karácsonyig. Emellett ebben az időszakban igyekszem az esti összebújós mesélésre ünnepi történeteket találni, nem a szokásos regényeket olvasni.

A karácsonyfát a kezdetektől a gyerekekkel közösen díszítjük, ezzel „ajándékozzuk meg” mi Jézust. A gyerekeink számára ez a jel, hogy megemlékezünk a születéséről, és várjuk őt ma is. Minden évben készítünk saját díszeket is, amiket a gyerekek nagyon büszkén és gondosan helyeznek el a fenyőn, azzal a várakozással, „vajon tetszeni fognak-e neki?”.

Az ajándékokat az angyal hozza, de­cem­ber 23-áról 24-ére virradóra. A gyerekek már jó előre levelet küldenek neki, melyben töredelmesen leírják, hogy nem mindig voltak „jók”, de azért örülnének, ha mégis meglátogatná őket.

Szenteste reggelén van az ajándékbontás, utána játék, mi pedig elkészítjük az ünnepi vacsorát, hogy az istentisztelet után hazaérve már csak oda kelljen ülni a saját díszekkel, gyertyákkal megterített asztalhoz. Szenteste szűk családi körben ünneplünk, karácsony első és második napján pedig a tágabb családdal.

A csoda számomra karácsonykor is a családunk: az, amekkora áldás van rajtunk, és hogy milyen nagyon jelen van benne Isten. A gyerekeknek biztosan számít a sok „külsőség” is, szeretik a látványt, illatokat, ízeket, fényeket meg persze az ajándékokat, de nekem ez a része nem jelent sokat. Talán azért sem, mert az ajándékozás egyáltalán nem a szeretetnyelvem. Viszont jó látni, megélni, ahogy ők örülnek.

Malik Péter Károly négygyermekes édesapa, a nyírteleki Filadelfia Evangélikus Egyházközség lelkésze 

Az adventi időszak különösen zsúfolt szokott lenni, ezért a sokféle program, szolgálat közben nagyon igyekszünk, hogy meg tudjuk élni az ünnepet családi körben is. Vasárnaponként ebéd előtt meggyújtjuk a gyertyát a koszorún, és elénekeljük az „Adventi hírnök…” kezdetű éneket az épp aktuális versszakig. A gyerekeknek van egy igés adventi házikójuk, amelyből a rövid bibliai idézeteket mindennap elolvassák, megtanulják. Emellett minden reggel szoktak kapni egy zsebes naptárba valami kis meglepetést; a feleségem szokott előállni különféle kreatív ötletekkel. Volt, hogy Lego volt benne, amiből szép lassan felépíthettek valamit, tavaly pedig diafilmeket kaptak, amelyeket minden este közösen megnéztünk az esti ének, imádság után.

Mindig nagy várakozással telik ez az időszak, felkelés után az első útjuk a zsebekhez vezet. Nem mondjuk el nekik, hogyan kerül oda az ajándék. Azt sem mondjuk, hogy angyal vagy bárki más teszi oda, de megtartjuk nekik a meglepetés örömét. Persze ahogy nőnek, egyre inkább gyanakszanak, de meghagyják egymásnak vagy talán maguknak is ennek a csodás titokzatosságát… 

Nagyon szerettem gyerekkoromban én is az adventi naptárt, a diafilmeket, így mindebben átélem velük újra ezeket a régi szép emlékeket, új igei tartalommal. Nem vallásos családban nőttem fel, de a karácsonynak mindig volt egy meghitt hangulata. A szabadító Jézus Krisztus helyett azonban csak Jézuskáról volt szó, akit én sosem tudtam hova rakni. Megtérésem után persze Jézus került a karácsony fókuszába is, és így igyekszünk ünnepelni feleségemmel és gyerekeinkkel; nem csak azért, mert lelkész lettem.

December 24-én szoktuk feldíszíteni a karácsonyfát közösen. Minden évben minden gyerek kéznyomával megfestünk egy évszámmal, monogrammal ellátott gömbdíszt, amelyeket örömmel vizsgálgatnak, és nagy gonddal helyeznek a fára. Külön attrakció, amikor a soron következő gyereket felemelem, és a csúcsdíszt felhelyezi a fa tetejére.

A gyerekek tudják, hogy mi ajándékozzuk meg egymást, de megadjuk azt a meglepetésélményt, amely annak idején számomra is sokat jelentett. Amikor elmegyünk az istentiszteletre, még nincsenek, mire visszaérünk, már ott vannak az ajándékok a fa alatt. Ilyenkor éneklünk, készítünk egy közös családi fotót is, átadjuk az ajándékokat – ebben igyekszünk szerények és kreatívak lenni –, majd közösen vacsorázunk. Nem az étkezés áll a középpontban, hogy ne vegye el az energiát, figyelmet, de mindig finom étel mellett tudunk együtt lenni és hálát adni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2019. december 15-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.