Március 15-e ebben az évben nem a ’48-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére szervezett ünnepségek miatt vált emlékezetessé (a legtöbb ilyen rendezvény az egyre fokozódó járványveszély miatt el is maradt). Számunkra leginkább az tette különlegessé e vasárnapot, hogy sok evangélikus gyülekezetben, így a malomsokiban is ekkor tarthattunk utoljára istentiszteletet, igaz, már „csak” igeliturgiával. Ezután pedig kezdetét vette egy olyan időszak, amelyet a távolságtartás, a bezárkózás és a személyes találkozások nélkülözése jellemzett. Ezek különösen is fájók egy kicsiny, ám összetartó közösség életében.

Ráadásul nekünk, malomsoki evangélikusoknak van egy általános iskolánk és óvodánk is, ahol a március 13-i, péntek esti, miniszterelnöki bejelentést követően, miszerint hétfőtől minden oktatási intézmény digitális rendben működik tovább, meg kellett teremtenünk a távoktatás feltételeit. A kezdeti nehézségek és a rövid határidő ellenére különösebb nehézségek nélkül vettük az első akadályokat. Hétfő reggeltől már gördülékenyen ment minden. Tanáraink csodás kreativitással abszolválták a digitális oktatás kihívásait. Érdekes, hogy sok olyan diákunk, akik korábban nem éppen aktivitásukkal hívták fel magukra a figyelmet, e megváltozott körülmények közepette egészen meglepő intenzitással vetették bele magukat a munkába.

A gyülekezet és az iskola lelkészeként számomra az volt a legfontosabb, hogy ebben a vírus okozta veszélyhelyzetben minden nap minél többeket érjek el igei vigasztalással és bátorítással. Ilyenkor talán a fogékonyság is nagyobb minderre, hiszen az anyagi világ örömei háttérbe szorulnak, és a valódi értékek kerülnek előtérbe. A rendkívüli az embert mindig arra készteti, hogy saját életében is átértékelje a dolgokat. Kitisztul a kép, eloszlik a homály, és meglátjuk, hogy mi az, ami valóban fontos, és mi az, ami lényegtelen.

Ebben kívánt segítséget nyújtani a március 16-i hétfővel kezdődő áhítatsorozat. E naptól fogva a Facebook oldalamon minden reggel egy-egy áhítat jelent meg, amelyek az igehirdetés mellett zsoltárrészleteket, imádságokat és énekszövegeket tartalmaztak. A mai vasárnapon (Exaudi) a 70. ilyen anyagot tettem közzé. Ha Isten engedi, és élünk, akkor pünkösd ünnepén a 77. áhítattal zárul majd ez a sorozat (azonban a rám bízott testvérektől érkező rengeteg pozitív visszajelzés miatt, nyilván nem napi rendszereséggel, de valamilyen formában mindenképpen szeretném a Facebook-áhítatok sorát folytatni). Mivel sokan nem érhetők el elektronikus formában, így vasárnapról-vasárnapra egy lelkes csapat segítségével nyomtatott formában is igyekeztünk minél többekhez eljuttatni istentiszteleti anyagokat. Ezek a 4, illetve 8 oldalas kis füzetek először 70, később már 180 példányban készültek el sokaknak örömére.

A húsvét ünnepe egészen káprázatos volt. Többen mondták már előtte is, hogy más lesz, mint korábban bármelyik. Ez kétségkívül igaz volt. Ám az idei húsvét rávilágított arra, hogy a Madách-i gondolat, miszerint minden örömbe vegyül némi fájdalom, fordítva is igaz. Még a legvészesebb helyzetek is rejtegetnek olyan pillanatokat, amelyeknek örülhetünk, és amelyekért hálát adhatunk.

A rendhagyó helyzet rendhagyó megoldásokat követel. Ezért a régi autós mozik mintájára, autós istentiszteletet szerveztünk a csodásan szép és hatalmas evangélikus templomkertben. Nem kevés kérdés, kétség és bizonytalanság volt bennünk ezzel az alkalommal kapcsolatban. Nem is vertük nagy dobra, nem hirdettük a neten, csak egymás közt szóban, és levélben. Erre a hétvégére ugyanis sok helyütt egészen brutális korlátozó intézkedéseket vezettek be, és nekünk nem az volt a célunk, hogy ezeket megszegve a környékről összecsődítsük az embereket, hanem az, hogy a gyülekezetben a húsvétot igazán méltón megünnepeljük. Sikerült!

Az istentisztelet egészen felemelő volt. 11 óra felé a nyitott templomkertben sorra érkezetek az autók, egyik a másik után. Végül mintegy 30 kocsi gyűlt össze. Ráadásul a legtöbb autóban nem egy vagy két ember, hanem egész családok ültek. Fegyelmezett volt mindenki. Nem szálltak ki, nem is beszélgettek, nem „csoportosultak”, „csak” hallgatták Isten igéjét. Énekeltünk, imádkoztunk, és e fura körülmények közepette átéltük a testvéri közösséget is. Ez a szokatlan húsvét megmutatta, hogy milyen hálás lehetek csodás gyülekezetemért. Sokszor mi, lelkészek elfelejtjük megköszönni Istennek a ránk bízott testvéreket, és itt még nem ért véget a történet. Olyan kedvező volt az idei húsvétkor a szélirány és olyan jó minőségű a kihangosításunk, hogy még másnap és harmadnap is érkeztek visszajelzések, nem egyszer a templomtól többszáz méterre lakó testvérektől, akik örömmel újságolták el, hogy otthonról, a kertben ülve hallgatták végig az istentisztelet. Meg is fogalmaztuk magunkban, hogy ilyent máskor is szervezünk majd. 

Ma pedig átéltük az újrakezdés csodáját. Hosszú hetek után mi is újra kinyitottuk templomunk kapuját. Ezúttal nem paténa és kehely, hanem kézfertőlentő és szájmaszk fémjelezte az alkalmat, de a kötelező távolságot megtartva is újra átélhettük a testvéri közösséget. Voltak olyan diákjaim, aki már a karantén felénél azt mondták, hogy hiányzik nekik az iskola. Hiányoznak a társak, a beszélgetések, a közös tanulás és játék öröme. Nyilván nemcsak a „kicsik”, de a „nagyok” is ugyanígy éreznek. A közösség, a másik szemét fürkésző beszélgetés, a személyes találkozás semmivel nem pótolható. Mára már alig akad, aki valami hasonlót nyíltan vagy magában ne fogalmazott volna meg. Bizony, sokaknak a gyülekezeti közössége is hiányzott már.

Fociszerető emberként megfigyeltem, hogy amikor egy-egy nagy rangadó vagy derbi (például a Fradi-Újpest) előtt nyilatkoznak az edzők, a legtöbbször azt a közhelyet sütik el, hogy „ez is csak egy meccs a sok közül”, és „a csapatot ugyanúgy készítették fel, mint a többire”, ami nyilván nem igaz. Mondhatnám én is, hogy ugyanúgy készületem a mai istentiszteletre, mint máskor (és részben igazat mondanék), de ez a mai nap nem olyan volt, mint a többi. Nagyobb volt az izgalom, és hevesebben vert a szívem attól az örömtől, hogy ilyen sok idő elteltével újra találkozhatom a templomban a gyülekezetemmel. Nyilván a várakozás mellett ott volt félelem bennem és a testvérekben is, hiszen a veszély nem múlt el teljesen. Voltak, akik azt mondták, hogy ma még nem mernek eljönni, talán majd pünkösdkor. Bizony, kell még idő, hogy minden helyreálljon, de ma ezen az úton egy újabb jelentős lépést tettünk.

Az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben ezt olvassuk: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2,42). Ma sincs ennél jobb és tökéletesebb receptje a gyülekezeti életnek. Hogy állunk ezekkel? A tanítás hangzott és hangzik számos formában, és talán többeket elért az elmúlt hetekben, mint korábban. Az imádság is megélhető a maga a teljességében a belső szoba nyugalmában. De a közösség és a kenyér megtörése hiányzott. Ma e négy pillér harmadik lába is a helyére került. Igazi katarzis azonban majd akkor várható, amikor újra az Úr oltára elé térdelhetünk, megtörve a kenyeret, amely az ő teste, és kiosztva vérének kelyhét. Úgy tűnik, hogy erre még kicsit várni kell. De végre nyitva vannak templomaink, Malomsokon és szerte az országban, hívogatva az élőket: mindazokat, akik a feltámadott és győztes Úr jelenlétében szeretnének ünnepelni.