Az alkalmon Bogárdi Szabó István református püspök Márk evangéliuma 8,1–10 versei alapján hirdette Isten igéjét, amelyet hozzájárulásával az alábbiakban olvashatnak.

Igehirdetés

Van abban valami ijesztő első hallásra, ahogyan az evangélisták, de főleg Márk, újra meg újra kimondanak egy szót: tüstént, azonnal, egyenest... – Itt is: „tüstént (egyenest) hajóba szálltak...” Az imént még a kenyérszaporítás csodája ismétlődött, s mint minden csoda, ez is amúgy komótosan bontakozik: előbb a szükség felismerése (nincs mit enniük, kidőlnek az úton), aztán a lehetőségek felmérése (hány kenyeretek van? – hét), aztán az eszközök előteremtése és a körülmények kialakítása (vette a hét kenyeret, a sokaságnak pedig megparancsolta, üljenek le), aztán a tanítványok ismétlődő mozdulatai (megszegte a kenyeret, a tanítványainak adta, hogy eléjük tegyék – és ők a sokaság elé tették). Már-már rutinos mozdulatsorozat ez a csoda kellős közepén! Aztán az eredmény számbavétele, a maradék összegyűjtése... Már-már nem is csoda ez, hanem kieszközölhető, elvárható cselekménysor -, így van (így kell lennie) Isten dolgának velünk. Ahogy, ha elcsavarjuk a költő sorát: az én ügyem a Te ügyed (a hangsúlytól függ).

S ekkor nem azt mondja az evangélista, hogy ekkor, vagy ezután, hanem azt: és azonnal (egyenest, tüstént) hajóba szállt Jézus a tanítványaival. A tanítványok tehát egy percig nem élvezhetik a sikert (a mindenkori embernek, de főleg a mai embernek ezt a céltalan célját, boldogtalan boldogságát). Ki érti ezt? Hová ilyen tüstént? Később a hajón, amikor a tanítványok aggodalmaskodni kezdenek, hogy csak egy kenyeret vittek magukkal, lesz-e eleség, Jézus rájuk pirít: mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek, hát ennyire kemény a szívetek, hát nem emlékeztek, mikor megszegtem az öt kenyeret ötezernek, a hét kenyeret négy ezernek, mennyi maradt? Hogy-hogy nem értitek hát?

Ez az élet dolga, hogy megértsük. Ahogyan majd a tanítványoknak a Mester feltámadása után, mikor megjelenik nekik, éppen a kenyér megtörésekor esik le a pikkely a szemükről és talál hiteles örömre a szívük – a kenyér megtöréséről ismerik fel őt. Ez az élet dolga – hogy miközben már-már rutinosan, komótosan járunk-kelünk, engedelmeskedünk, cselekszünk, élünk a csodák közepette, éppenséggel az egész életünket csodák pecsételik be, aközben, engedni kell a Mester szavának – és azonnal, egyenest, tüstént oda kell hagyni a diadalt, a sikert, az ünneplést, és a helyünkre kell állanunk. A csoda éppen akkor lesz azzá, amikor otthagyjuk, hogy a csodatevőt kövessük egész életünkkel.

Karátson Gábor értette ezt a szót – a közvetlenség és egyenesség isteni titkát. Kitérő nélkül járt a csángókhoz is, akiket egyenest a szívébe fogadott, egyenességgel volt hűséges 1956-hoz és vértanúihoz, nem habozott világoltalmazásba fogni, mégha az csupán egyetlen kidöntésre ítélt fát is jelentett volna, gond nélkül hagyta ott a sikert, hogy alkothasson, a barátai számára akkor is a barátai maradtak, ha elálltak mellőle. Nem mérette a csodát, hanem csodálta. S ha csodálhatta, akkor volt boldog.

Ezért értette – vagyis tanulta, hogy ez a „tüstént” időt is jelent, ezek azok a kiterjedés nélkül pillanatok, amelyek átszövik az életünket, elrendezik a komótos évtizedeket, évezredeket, a maradandó és elfeledett időket, az áhított és az elsikkasztott időket – mert mindig ezek az egyenes pillanatok a döntő órák.

S értette, hogy ez a tüstént voltaképpen erkölcsi szó is, ez maga minden erény alapja: egyenest, kerülő nélkül odaállni, ahol az igazság van, egyenest kimondani, például azt 1956 után: bizonyos voltam benne, hogy magyar nyelven eztán már csak hazudni lehet. S azért egyenes ez a beszéd – mert nem minősít velük senkit, csak tudomásul veszi a maga sorsát.

Mert értette, vagyis tanulta azt is, hogy ez a tüstént – ez elodázhatatlanság, ez a prolongálhatatlan vállalás, a helytállás, a helyben maradás – és hogy nincs ebben semmi sztoikus rezignáció, és nincs benne magamutogató álhősiesség sem, ez csak egy egyszerű felismerés, hogy kerülők nélkül kell annak lennünk, akik vagyunk – mert minden kerülő késedelem, halogatás, öncsalás, létrontás. Igen, így mondta egyszer – a tévútnak is van értelme, de ezt csak az mondhatja, aki már elindult haza egyenest.

Mert végül azt kell megértenünk, hogy szavát idézzem: csak az segíthet rajtunk, hogy van Isten. Éppen ezért nem halogat semmit Jézus. Nem halogat semmit, ami az üdvösséghez kell – egyenest arra tart, bármilyen elképzelhetetlen is az út. És arra viszi tanítványait is.

S éppen azért csoda a kenyérszaporítás, és csoda a világ minden dolga, nagyszerűsége, amelyből maradékkal is van bőven. Adni tehát nem valami mennyei mesterség, isteni know-how. Azért csoda, mert feltétlen, ahogy aztán rögvest, feltételek nélkül be kell szállni a hajóba és el kell indulni a túlparta – Vele, az Üdvözítővel.

Karácsony Gábor kenyérszaporító ember volt – az ajándékosztogatás rutinjában is az volt, mint alkotó: író, festő, gondolkodó, útkereső, tanító, tiltakozó, mester és tűnődő –, amit Krisztus a kezébe adott, azt ő sokak lába elé letette. De kenyérszaporító volt abban a bizonyosságában is, hogy tudta: gazdagabb az Isten, mint a végszükségeinkből fakadó zsenialitásunk. Megváltás nélkül csak ügyeskedés az élet – holott egy ügy volna: az üdvösség és a feltámadás. A csoda csak pecsét – pecsét a kegyelem titkán.

Karátson Gábornak egyszer egy kemény, firtató kérdést szegeztek: Van még valami keresni valója ebben az országban egy olyan értelmiséginek, aki nem akar se lopni, se nyalni? Így felelt: Nekünk kell itt lennünk.

De most elment, és hogy teljesjogú polgára legyen azok országának, akik váltig tanulták ezt a szót: nekünk itt kell lennünk. Itt, most, egyenest, kerülő nélkül. Ez lett hát az ő öröksége. Ez maradt itt nekünk a kenyérszaporítás csodájából összegyűjtve, sok teli kosárral, itthagyta nekünk a csodát. Mígnem majd – tüstént, egyenest, kitérő és kerülő nélkül – mi is elindulhatunk a csodák közül az üdvösségbe – kegyelemből dicsőségbe.

Lányi András: Karátson Gábor 1935-2015 - Nekrológ

Karátson Gábor többé nincs közöttünk. Hogy meghalt, nem tudom, pontosan mit jelent, hogy nincs közöttünk, az tény, ezzel a ténnyel kell majd valamit kezdenünk. Ami a meghalást illeti, Gábor úgy gondolta, hogy nincs minek meghalnia: hát hogy veszíthetnénk el, kérdezte, ami soha se volt a birtokunkban? Harminchárom éves volt, írja valahol, amikor rádöbbent, hogy a hang, ami azt mondja bennünk, hogy Én, a létezőkön kívülről érkezik. Az Én semmi önmagában, végtelen nyitottság és üresség, írja a Tao-te king személyes vallomást filozófiai értekezéssel elegyítő kommentárjában. Szellemi pályafutásának talán legnagyobb szabású vállalkozása volt, hogy a kínai bölcselet két alapművét, a Tao-te kinget és a Ji kinget hozzáférhetővé tette a magyar olvasó számára. Érdemes megjegyezni, hogy kínaiul 1981-ben, a Jaruzelski-puccs éjszakáján kezdett tanulni. A fordítások és a művekhez fűzött kommentárok vaskos kötetei új megvilágításba helyezték a keleti és a nyugati gondolkodás viszonyát, régóta járatlan szellemi ösvényeket tártak fel, melyek mintha kifelé vezetnének Európa szellemi válságából.

Szerzőjük eközben filozófussá lett, vagyis mindig is az volt. Azonban olyan filozófus, aki elsősorban képeket fest. Azért fest képeket, mert a fogalmakkal megragadhatatlan, minden általánosításnak ellenálló valóságot keresi. De mit jelent ábrázolni valamit, és lehetséges-e ilyesmi a képzeletet elsilányító technikai képözön korában? Ilyen kétségek között, végtelen alázattal s végtelen bátorsággal fordult az utolsó évtizedekben a Bibliához: vajon az értelmünk számára felfoghatatlanná lett jelentések megmutatkoznak-e a toll és ecset nyomán, mely keresésükre indul? Ezekről a képeiről a hittudós, Karl Barth szavai jutnak az eszembe, akitől valaki megkérdezte egyszer, hogy mit tegyen, ha nem tud imádkozni, mire ő visszakérdezett: de hát ki tud imádkozni?

Úgy gondolta, személyes sorsunk útját nem valami örökkévaló isteni törvény jelöli ki, hanem, mint írja, „a Lét és a Semmi tengelyében felvillanó tettek sora”. Ez az egzisztencialista Tao, ahogyan ő nevezte, szüntelen tevékenység, amely túllendít önmagunkon, és személyes sorsunkat a másokéhoz köti. „Mert ellenkezik a szeretettel, hogy csak én létezzek,” írja. Mi közünk hát a saját életünkhöz? Az Ulrik úr keleti utazásának elején így elmélkedik magáról és feleségéről, Szilviáról: „Festő vagyok, Fanni meg pedagógus, meg bábművész, egy árvaházi angyal, egy totumfactum, magyar Mary Poppins, mondta Kormos István egyszer, s mi közünk, gondoltuk, a saját életünkhöz? – elmúlik s nem volt egyéb, mint epizód a nagy nyomorúságban. Elhervadunk, mint a réti virágok, a fű a földbe visszabomlik. Csakugyan nem szabad komolyan venni az ilyesmit. Ami szenvedés pedig marad benne így is, azt el kell viselni. A művészet mi egyéb, mint különállás? nekünk, művészeknek még önmagunktól is el kell távolodnunk. Ez a messzeség kék színe, ez a zarándokút.”

Tisztelői és barátai érezték a nagyformátumú egyéniség kisugárzását, de a köztudatban élő kép Karátson Gáborról egyoldalú maradt. Művészi és irodalmi munkásságát alig ismerik, s kevesen tudják, honnan erednek azok a szellemi energiák, amelyek Mesterré és Tanítóvá tették őt, akkor is, ha igazi tanítványai, sajnos, nemigen voltak. Akadtak, akik együgyűnek tartották, mert nyilvános tevékenysége centrumában immár harminc esztendeje egyetlen ügy állt, a Duna megmentése. Ez a küzdelem azonban az ő szemében metafizikai jelentőségre tett szert. Annak az élethalálharcnak lett a jelképe, amely a második ezredfordulón világszerte zajlik, az élővilágot pusztító technikai civilizáció gyilkos erői ellen, az emberhez méltó létfeltételek védelmében. Gábor gyakran hangoztatta, hogy Európában bennünket ért először ökológiai agresszió, a Duna erőszakos elterelése. És Magyarországon tört ki először forradalom a szovjet diktatúra ellen. A sorsát meghatározó két esemény között szoros összefüggést látott. A szétesett, önbecsülését vesztett nép szerinte két ízben talált magára, először ötvenhatban, másodszor azokon a megmozdulásokon, amelyek 1988-ban, majd 98-ban ismételten megakadályozták kormányaink közreműködését a Duna tönkretételében. Gábor szerint mindkét esemény politikai üzenete az volt, hogy a szolidaritás, amelynek nyomait máskor hiába keressük, nem veszett ki belőlünk, s igenis létezik népakarat. Ha megnyilvánul, lázad és tiltakozik a politikai és gazdasági kényszer minden formája ellen, s valami mást akar. Erre a másra utalt annak idején a Comenius idézettel, amit ő választott a Duna Kör jelmondatául: „Omnia sponte fluat, absente violentia rebus” – azaz szabadon folyjék minden, távol legyen a dolgoktól az erőszak.

Mit is jelentsen ez? Politikai elkötelezettségét sokféleképpen magyarázták. Milyen tehát az ökológiai világnézet, melyhez mi elsősorban Gábor szellemi befolyása alatt kerültünk közel? Szocialista, ezt gyakran hangoztatta: mint Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, vagy az ötvenhatos munkástanácsok szervezői. Olyan, aki a kicsinyek, gyöngék és kiszolgáltatottak oldalán áll, nemcsak az emberek között, de egy több-mint-emberi világban is. Természetesen szabadelvű – egy ilyen öntörvényű egyéniség, mint Gábor hogy is lehetett volna más, mint a morális autonómia feltétlen híve, s az életformák gazdag sokféleségének őszinte csodálója? És konzervatív, mint mindenki, aki meg van győződve a szép és a rút, az ép és a romlott, a jó és a gonosz közötti különbség végtelen jelentőségéről. Egyben anarchista is: ellensége minden visszaélésnek a hatalommal. Tudta jól, hogy a felsorolt elvek között nincs ellentmondás. Ezt azonban kevesen hitték el neki. „Maradtam egy személyben a nem létező nemzeti egység”, panaszolta később keserű öniróniával, s hozzátette, hogy „ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát: a valóságos élő emberek” írja, „lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés”.

Most az egység szelleme eltávozott körünkből. Vagy nem távozott el, hanem tovább él bennünk, akik őrizzük emlékét.

Béke poraira.

Szemadám György: Karátson Gábor emlékének…

Valamikor a hatvanas évek végén láttam először egy fél-illegális kiállításon egy festményét, majd ámulva olvastam a Corvina Kiadó által 1970-ben kiadott Miért fest az ember? című, majd az 1971-ben megjelent A festés mestersége című könyvét. Ezek a művek – akkor – nagyon sokat adtak nekem ahhoz, hogy festő lehessek. Nem tudtam, hogy mindezt egy olyan ember veti papírra, aki – csakúgy mint én – a közelében sem járhatott a Képzőművészeti Főiskolának.

Hogy miért? Annak hosszú története van.

„Én menekültektől származom. – írta az egyik könyvében – Apámék vasúti kocsiban éltek itt a trianoni béke után, anyai nagyapám pedig felvidéki volt, de itt tanított a főiskolán. Ő öngyilkos lett, az ismerősök azt állították, hogy a Felvidék elcsatolása miatt.”

Aztán a háborúban elveszítette az édesanyját.

„… holtig látni fogom most már magamat, kővé dermedve, anyámra meredve, fekszik a hóban azon a kedves bundáján, valahogy olyan véres, és mintha haragudna, int, menjek vissza azonnal a pincébe.”

Aztán jött 1956, és a börtön.

Jaj, csak nehogy a dr. Tutsek vérbíróhoz kerüljek!

Persze hozzá került.

 „A lámpa folyton égett: éjszaka, végig. Balról egy priccs Bojtorján Tibornak, jobbról egy priccs nekem. Hideg kőpadló, durva takarók. Egy szál csupasz égő a fejünk fölött.

– Vigyázzfekvésben kellett aludnunk – meséli Campen. (Persze Campen is ő. – Sz. Gy.)

„Az ember elhelyezkedik szabályosan. Elalszik; oldalára fordul, felhúzza a térdét. Fázni kezd; behúzza kezét a takaró alá, bedugja a térdei közé. Alszik, álmodik.

Jön a smasszer, bekandikál a cirklin. Látva a szabálytalanul alvót, akkorát rúg a vasajtóba, hogy csak úgy döng. A szabálytalanul alvó felriad, hátára fordul, kiteszi a kezét ismét a takaró fölé.

Ötször, nyolcszor les be egy éjszaka a smasszer a cirklin, ötször, nyolckor kénytelen belerúgni a vasajtóba.”

Számomra elképesztő, és szinte már-már abszurd fordulat ebben a szövegben a smasszerrel való önkéntelen empátia, aki őmiatta „kénytelen” ötször-nyolcszor belerúgni az ajtóba.

„Ötvennyolc végén szabadultam, de nem éreztem valódi szabadulásnak. A benti világ jobb volt. Ott egymás közt voltunk, ott még tartott a forradalom. Kint gyorsan megtagadták. A közös nyelv is megszűnt, amikor a nép megtagadta tulajdon forradalmát. A szabadulásom után el is némultam hosszú időre, úgy éreztem, nincs kivel beszélni.”   

Aztán „Festő lett belőlem, ne kelljen többé a mindenkori nyomozóhatóságok kérdéseire kitérő válaszokat adnom; egyáltalán ne legyen közös nyelvem velük.”

Talán erre vezethető vissza az is, hogy megtanult kínaiul, és valami egészen sajátos taktikát sajátított el kínai mestereitől, ami néha ámulattal, néha bosszúsággal töltötte el az embert.

„Hűvös. Az a jó, ami jó hűvös. Jó hűvös van. Ennyit azért csak-csak megtanultam a zenből: mindig valami másról kell beszélni. Másra terelni mindig a szót. Erre tanít a zen, vagyis a csan.”

Máskor meg a kínai „p’o”-ra – a Faragatlan Tuskóra, vagy másképp: Faragatlan Fára – hivatkozott, ami – szerinte – „őszinte, egyszerű és nyílt”.

„Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?/ Nehezebb eltörni a faragatlan fát,” – idézi egyik könyvében a Toldi estéjét, amikor a haldokló Toldi, Lajos királyhoz intézi utolsó szavait.

Karátson Gábor is hajlíthatatlan, bátor – sőt engesztelhetetlen ember volt, amit csak akkor lehetett igazán érzékelni, amikor a Duna Kör egyik főszervezőjeként kiállítást szervezett, és nyílt levelet intézett a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében Václav Hávelhoz.

„Az európai kivégzőosztag ma egy európai folyóra szállt rá. – írta – Ideje volna, hogy a lascaux-i művészet szelleme visszatérjen e kontinensre. Ez persze itt most csak egy sebtiben összetrombitált kiállítás. Oly kapkodó, mint minden, amivel a romlás ellen próbálkozunk. Mégis, ezen a rettenetes napon kiváltképpen örülök, hogy festő lehettem.

Továbbá: büszke vagyok arra is, hogy magyar vagyok. Ha elgyötörve, lepusztultan is. Akármi csúfak és ostobák és ügyefogyottak vagyunk is.” 

Igen! Karátson Gábor magáénak érezte ezt a hazát Gyimesközéploktól egészen a Dunáig.

És rendelkezett még egy olyan képességgel, amivel csak a legnagyobb szellemek: önmagával is mindig vitatkozó, kételyeit soha el nem titkoló, de szilárd alapállású ember volt, aki mindig mozgásában volt képes látni az őt körülvevő világot.

Egy újságíró – akikkel szemben mindig is fenntartásai voltak – valahol ezzel a felütéssel kezdte az egyik – Karátson Gáborról szóló – cikkét: „Ne is tartsuk hősnek?”

Gábor valóban ezt mondta: „Mindig bámultam a hősöket: én nem vagyok az.”

Ám később így reagált erre:

„Ez felbosszantott valahogy. Nem említettem volt neki, interjúkészítéskor, hogy az Ötvenhatos regénynek, amely természetesen szóba jött közöttünk, amelyen tizenöt éve dolgozom, már a harmadik mondata az, „nem voltam én akkora nagy hős”; de most, ahogy ezt a mondatot egy folyóiratoldalra szánva láttam, és tekintetem végigfutott az életemen, közös életünkön Fannyval, megállapítottam, hogy nagyon is hősi életnek tartom a mi életünket, ahogyan szemben állunk, mára már, tényleg mindennel, ami van, az egész modern civilizációval”.

Gábor! A szememben valóban hős voltál!