Nagyon megdöbbentem, amikor ezt olvastam. Tessék?... Aztán az indoklástól kitisztult a kép. Lőrincze tanár úr kifejtette, hogy mivel a katonaság – főként az akkor még létező sorállomány számára – a nyers erőre épül, illetve a környezet, a tevékenység és a gyakran nehéz körülmények miatt sokszor feszültséggel terhes a szolgálat, nincs mód a kisasszony-mentalitásra. Ezért nem csoda, ha a rövid, célratörő beszédben – nem kis mértékben a feszültség levezetése érdekében – szokásossá vált az egyszerű, pallérozatlan beszéd, amit ő kellő megértéssel, részvéttel és empátiával tudomásul vesz. Bizonyos helyzetekben tehát, egymás között el tudja fogadni a káromkodást.

Nehéz lenne vitába szállni a logikus okfejtéssel. A lényeg azonban az – tette hozzá –, hogy amikor a fiatal leszerel, a mundérral együtt akassza szögre a trágárságot, a katonai szlenget is, és térjen vissza a köz- életben, a civil szférában kívánatos kulturált kommunikációhoz.

A nyelvésznek ez a válasza elgondolkodtatott, nem megy ki a fejemből azóta sem.

Mára a felvetés is, és az indoklás is okafogyottá vált, hiszen elmúltak azok az idők, hol van már a rossz emlékű „sereg”? Mint ahogy nincsenek már leszerelők sem, akik visszatérvén a civil életbe szépen visszaállnának a kulturált mindennapi beszédre. Így a trágárság, a káromkodás – sajnos – itt maradt közöttünk, köszöni szépen, jól van, és rendületlenül jelen van a társadalom szinte minden szintjén. Sőt, úgy tűnik, nemcsak jelen van, hanem töretlenül, megállíthatatlanul terjed, újabb és újabb hadállásokat foglal el. Hiszen míg régen a kocsisok előjoga volt – akiket mint nagy káromkodókat tartottak számon –, addig mostanra jószerével mindenki él vele. Értelmiségiek is, gátlástalanul, de beférkőzött az irodalomba és a hétköznapi élet számtalan területére is. Hallottam olyan, népes közönségnek tartott, vállalati stratégiát taglaló előadást is, amelynek magas beosztású és végzettségű előadója szemrebbenés nélkül használt trágár kifejezéseket, miközben a közönségnek arcizma se rándult. Megszokták.

Csakúgy, mint ahogy villamoson, buszon, piacon, üzletben, nyaralás alatt, társaságban, televízióban vagy épp a munkahelyen a mindennapokban. Kortól, beosztástól, iskolai végzettségtől szinte függetlenül, kevés kivétellel, ma mindenki így használja szép és értékes anyanyelvünket. A kabarénak, a méltán híres pesti kabarénak – szégyenszemre – pedig már nemcsak velejárója, hanem egyenesen kötelező, humorosnak szánt eleme lett a mosdatlan beszéd. Jóllehet a káromkodásnak megvan – mindig is megvolt – a maga szerepe és helye a hétköznapi életben, a közbeszédben, ahogyan legjelesebb íróink, költőink munkásságában is.

Hozzáértők állítják, a világ összes nyelve közül – a törökkel holtversenyben – a magyar a legalkalmasabb a káromkodásra, ebbéli változatossága pedig nem ismer határokat. S bár e kétes dicsőség jól jelzi nyelvünk sokszínűségét és gazdagságát, nem biztos, hogy pont ezzel kell ezt igazolnunk, hiszen nem csak káromkodásban gazdag a világszerte különlegesnek és egyedinek tartott, ékes-képes, szép magyar nyelvünk!

Az még csak-csak „elmegy”, ha valaki halkan mond egy cifrát, ezzel vélve enyhíteni a fájdalmat, amikor kalapáccsal az ujjára üt, vagy kőbe rúg a strandon, esetleg becsípi a kezét a liftajtó. De nap mint nap, minden helyzetben és mindenhol ocsmány beszédet használni mire jó?

Hol van már az az idő, amikor hölgyek jelenlétében nem volt ildomos káromkodni? Olyannyira távol, hogy a nők mára sokszor versenyt káromkodnak a férfiakkal, sajnos sokszor meg lehet erről bizonyosodni. Sőt hovatovább a diákok mindennapi érintkezésében is létjogosultságot nyert a trágárság, s félek, sok helyen a családi fészek sem kivétel…

„Gondolatainkat szóban és írásban fejezzük ki.” Talán sokan emlékszünk még kisiskolás írás-olvasás tankönyvünk első mondatára. S ha ez igaz – és miért ne lenne az –, akkor felmerül a kérdés: milyen gondolatai vannak annak, akiből lépten-nyomon, okkal vagy ok nélkül ömlik a trágárság

Nem, azt nem gondolnám, hogy e szerint kell csoportosítani az embereket, vagyis hogy lennének a jók, a nem káromkodók és a rosszak, a káromkodók. A világ nem ilyen, az ember személyisége sokkal árnyaltabb, s bőségesen akad ellenpélda is. De azt talán elfogadhatjuk minimumnak, hogy a szellemi, lelki tisztaságra törekvés, az igényesség egyik megnyilvánulása a kulturált beszéd, a kulturált kommunikáció.

A Bibliában nincs trágárság, durva, megalázó, mosdatlan beszédmód, jóllehet sokszor tragikus vagy kegyetlen eseményekről szól a szöveg, s egyszerű, tanulatlan emberek a főszereplői. Ám Jézus állásfoglalásra itt is irányadó: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Mt 15,11)

Az Úr kétségkívül sok feladattal bízta meg követőit, nem lehetne mégis még egyet: a szép, helyes beszéd elterjesztésének nemes, társadalmilag is hasznos, fontos feladatát is felvennie kinek-kinek egyéni életprogramjai közé?  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 3. számában jelent meg, 2016. január 24-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.