Laci és Kata 1978-ban házasodtak össze, az évek során négy gyermekük született, s jelenleg már négy unokájuk van. Kapcsolatunk azóta is töretlen, így a beszélgetés tegező formája – úgy vélem – megengedhető.

– Kedves László, az én szememben igazi polihisztor vagy. Kérlek, vázold szakmai életutadat, kiemelve annak az evangélikus egyházhoz kötődő vonatkozásait.

– „Polihisztorságom” csak annyiból áll, hogy humán érdeklődésemmel fizikából és biológiából is érettségiztem, majd történelem–népművelés szakot végeztem, mert ez is nagyon érdekelt. Voltam, szinte gyerekfejjel, művelődésiház-igazgató, tanítottam történelmet. Mindeközben természetesen leginkább csak festettem és festettem volna. Tagja lettem a szadai Székely Bertalan Rajztanári Stúdiónak, közben elvégeztem a rajz szakot is. Harminchárom éve tanítok szülőfalumban, Kartalon, és húsz éve vagyok óraadó az aszódi evangélikus gimnáziumban. Tizennyolc éve lettünk az aszódi evangé­ likus gyülekezet tagjai, gyermekeink itt kötöttek házasságot, és az unokáinkat is itt keresztelték.

– Egy hívő tanár életében nem szokatlan s egyáltalán nem erőltetett tanári hitvallásról beszélni. A tiédet hogyan foglalnád össze?

– Már korábban is sokat gondolkodtam ezen, nagyon könnyű megfogalmazni: egyszerűen szeretek tanítani. Fontos számomra, hogy átadjam, mit gondolok a művészetről, az emberségről, a hitről.

– Most már a képzőművészethez közelítve: számtalan kiállításod közül melyekre emlékszel úgy, mint egyéniségedhez, vállalásodhoz és választásaidhoz legközelebb állókra? Jómagam eddig hármat nyitottam meg, s úgy éreztem, ezek közül a kelenföldi evangélikus gyülekezeti teremben tartott volt igazán szíved szerinti…

– A kelenföldi valóban egy remek megnyitó volt. A neoromán teremben igazán a helyükre találtak az ikonjaim és az absztrakt táblaképeim. Hasonló élményben volt részem a fóti plébániatemplomban, ahol dr. Ruzsa György művészettörténész-professzor nyitotta meg a tárlatomat. Szívesen gondolok még kiállítási helyszíneim kö­zül az obenburgi BuntSteinBogenHausra, a budapesti Centrál kávéházra és a debreceni Déri Múzeumra.

– Tudom, hogy kötődsz Finnországhoz. Azonban képeidet nézve igazi „második hazád” nyilvánvalóan Csehország, Prága. Magától adódik a kérdés: először a cseh fővárost szeretted meg, azután Hrabal műveit, vagy fordítva?

– Volt egy kiállításom Aszódon, a Petőfi Közérdekű Muzeális Gyűjteményben 100 kép címmel. Akvarellképeslapokat festettem az utazásaimról, Párizs, Róma, Athén… mind-mind megjelent rajtuk. Asztalos Tamás barátom ezeket látva azt mondta: „Ez mind szép, de Prága gyönyö­ rű!” A következő kiállításom tehát már Prágáról szólt. Sokszor utaztunk a bará­taimmal az „arany Prágába”, hogy Tamás ötlete alapján felkutassuk Hrabal életének helyszíneit. Ebből született a Hrabal-galaxis. Ez a kiállítási anyag és a kiállítók kö­re évről évre bővült, és egy igazi országés külföldjáró „összművészeti vándorcirkusz” lett belőle. Tíz év, húsz kiállítás és örök szerelem a hrabali próza iránt.

– Szó volt tanári és képzőművészi munkádról, de ne hanyagoljuk el a 2011-ben alapított és máris országos, sőt nemzetközi hírű Ladócsy MűteremGalériát sem, amelyet feleségeddel, Katával együtt vezettek, s amely pici „kulturális fővárossá” emelte lakóhelyeteket, az Aszód-közeli Kartalt. Ez a gyönyörű kiállítási és rendezvényhelyszín egyébként a hagyományos magyar vendégszeretetnek is fellegvára lett, ahol a közönséget nemcsak szellemi, de általatok készített földi jók, igazi agapék is várják.

– Igen, bár a galériát természetesen nem csak azért nyitottuk meg, mert szeretek főzni. Félretéve a tréfát, nem fogalmaztunk meg magasztos célokat, egyszerűen szerettünk volna otthont adni jó ki­állításoknak. Aztán lett koncert, író-olvasó találkozó, irodalmi est, kortárs tánc, felolvasószínház, galériaéjszaka, grafikai tábor…

– A szakralitás, a hitéleti témák nagyon fontosak számodra. Kérlek, ha vázlatosan is, mesélj néhány olyan művedről, amelyek a bevezetőben már említett gimnazista kori debütáláson túl bibliai vagy éppen egyháztörténeti ihletésűek, illetve közelebbről az evangélikus egyház múltjához és jelenéhez kötődnek.

– Ikonok festésével kezdtem, több száz kép után úgy éreztem, ennyi előkészület után már átfogalmazhatom egy-egy ikonomat absztrakt táblaképpé. Sokakat ezzel jócskán megleptem. Volt, aki azt mondta, ez egy nagyon kötött műfaj, de Ruzsa tanár úr azzal bátorított, hogy az ikon már eleve egy elvonatkoztatás. A formanélküliséggel visszautaltam az ószövetsé­gi ábrázolástilalomra, ez a gondolat éppen a reformációval került újra elő a művészetben. Az ikonok 20. századi felfedezése a modern művészet megszületését inspirálta. Különösen kedvesek nekem a Pantokrátor, a Keresztelő Szent János, a Szent Demeter, valamint egy kopt Krisztus-kép és egy Menász apátot ábrázoló alkotás.

– „Civil” munkahelyeiden, a Kartali Könyves Kálmán Általános Iskolában, ahol az iskolatanács elnöke vagy, illetve az aszódi evangélikus gimnáziumban, ahol húsz éve dolgozol óraadóként, a történelem-, illetve a rajz- és művészettörténet-órákon hogyan igyekszel a diákságot közelebb vinni a reformáció ötszázadik születésnapjához?

– A történelemórákon már szóba került ez a téma, a hatodikosokkal nemrég tanultunk róla, a gimnáziumban a csendesnapon pedig épp Boschról mint a reformáció vizuális előfutáráról tartottam előadást.

– Végül egy, az előzőhöz szervesen kapcsolódó kérdés: művészi munkádban, illetve a Ladócsy Műterem-Galéria idei programjaiban milyen módon jelenik meg a protestáns egyházak történetének e sorsdöntő dátuma?

– Nyár végén lesz egy Luther-kiállítás, erre körülbelül harminc művészt hívunk meg. Az este végén természetesen sör is lesz…

– A tökéletesen elhibázott közgondolkodás a „művésztanárt”, aki ráadásul még magán művelődési otthont is vezet, sokkal kevesebbre tartja, mint a „csak művészeket”. Úgy látom, s látjuk sokan, hogy hála Istennek, te szembemész ezzel a torz értékítélettel, és derűvel, elszántsággal egyszerűen teszedvállalod mindazt, amire teremtettél. Ehhez nyilván egy olyan nagybetűs Társ is hozzásegít, amilyen a feleséged, s amilyen szeretetteljes és megértő egész virágzó nagycsaládod. Jól látom ezt?

– Igen, ezt csak így lehet csinálni. Amikor lelkészünk, Lőrincz Csaba ajándékaként megnyílt ez a galéria, egy kereszt is felkerült a falra. Isten áldását éreztük már az építkezés alatt is, amikor barátok és volt tanítványok segítettek leküzdeni a nehézségeket. A rendezvényeken egész csalá­dom támogat, segít. Ráadásul a vejem fotós, a fiam grafikus. A legfontosabb szá­momra feleségem, Katalin biztos ízlése, józan, bölcs értékítélete – és szeretete.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.