Az aranyérmet tehát megelőlegeztük, de mire ezek a sorok megjelennek, lehet: már hivatalosan is gratulálhatunk a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium magyar, illetve mozgóképkultúra és médiaismeret szakos pedagógusának.

– Több száz jelölt közül a döntőbe kerülni, négy pedagógus egyikeként, már győzelem. Az interneten látható bemutatkozó kisfilmjéből kiderül, hogy az egyik tanítványa, Juhász Dominik jelölte a díjra. Ő diszlexiás, diszgráfiás, majd elkezdték a fejlesztését, s hamarosan szavalóversenyeken találta magát. Ma jogi pályára készül. Másik tanítványa, Kruppa Alexandra pedig vak, és jeles emelt szintű érettségit tett. Mi a titka ezeknek a sikereknek?

– A titkot úgy hívják: önazonosság. Amikor szembetalálkozom ezekkel a gyerekekkel, akkor úgy tudjak rájuk gondolni, mintha a sajátjaim lennének. Alapvetően jellemző rám, hogy nem problémát látok ezekben a tanulási nehézséggel vagy fogyatékossággal küzdő emberkékben, hanem gyereket. Két különböző módszerrel dolgozom. Az első az elektronikus tanulási környezet és a kompetenciaalapú oktatás kombinációján alapul. Az a lényege, hogy a gyerekek laptoppal ülnek az órán, és a tananyag alapján saját tanulási segédanyagokat hoznak létre, amelyeket egy közös tárhelyen tárolunk. A saját képességeiknek megfelelően dolgozzák fel a tananyagot. A másik, a vak gyerekek számára kifejlesztett módszertan lényege, hogy a strukturális tananyagokat egyszerűsítjük és ábrázolhatóvá tesszük. Ezt az egyszerű mondattani ábrázolással tudnám illusztrálni. A mondatszerkezetek ábrázolása számukra elképzelhetetlen, ám az alá-fölé rendelések viszonyait egy egyszerű eszközzel sikerült közel vinni hozzájuk: szó szerint megfogható módon, kis korongokkal, pálcikákkal jelenítjük meg számukra a struktúrát. Ez nagyon egyszerű, pont ettől működik.

– Dominik mondott a filmben egy kulcsmondatot: „A tanárnő folyamatosan hitt bennem.”

– Igen… A Jóisten nem azért vezérel hozzánk egy kisgyermeket, hogy azt mondjuk neki: te erre nem vagy képes! Ott az anyag, és ott a feladat, meg kell oldani! És ebben az esetben a gyerek az „anyag”, akivel dolgoznunk kell. Én eszköz vagyok, hogy segítsek neki elérni a célját – és szerencsére eléri! Felnőttként az a feladatunk, hogy higgyünk a gyerekekben, abban, hogy minden gyerek képes arra, hogy elérje a maga által kitűzött célt.

– Ezzel a díjjal kimondottan nőket jutalmaznak. Ön tanít, igazgatóhelyettes, családanyaként, feleségként is helytáll, mindez nem könnyű. Mégis csak a könnyedséggel, derűvel, a „megoldjuk” szemlélettel találkozom, akármikor beszélek is önnel.

– Én ezt még soha nem éreztem nehéznek! Mindenkinek van egy fordulatszáma, az enyém talán egy kicsit magasabb. [Nevet.] Derűs, könnyed, de nem felszínes személyiség vagyok. Nem szeretek nagy ügyet csinálni semmiből, és a gyerekekhez is így állok hozzá. Otthon? Remélem, a családomhoz is sikerül ugyanígy viszonyulnom. Nekem kikapcsolódás, amikor hazamegyek, és főzhetek, süthetek valami finomat. A férjem és a kislányom is, hál’ Istennek, nagyon aktív, sokat kirándulunk, utazunk, igyekszünk tartalmas életet élni – az egyik kiegészíti a másikat.

– Sok-sok gyermekkel foglalkozik – mennyire tud anyuka lenni otthon a kislánya mellett?

– Az anyaság a legnagyobb öröm és kincs. Nekem nagyon nagy szerencsém van, a kislányom hihetetlenül jó képességű, nyugodt és kedves személyiség. Ez azért érdekes, mert én egy pörgős ember vagyok, nem ülök le egy percre sem, ő pedig megtanított engem arra, hogy „na, anya, csak nyugalom”. Ha kell, szarkasztikus, és ha arra van szükség, megnyugtat. Őt én azért kaptam, mert tanítást hozott a türelemről, a nyugalomról, a kiegyensúlyozottságról az életemben. Azért kapjuk „tanítóeszközként” a gyermekeket, a sajátunkat és pedagógusként az iskolai tanítványainkat is, hogy megmutassák, hogyan is kell bizonyos dolgokat jól csinálni. Nemrég megkérdezték tőlem, hogy kire vagyok büszkébb: a jó képességű gyerekre, aki versenyt nyer, vagy a tanulási nehézséggel küzdő, közepesből jelesre feljövőre? Erre az a válaszom, hogy ez számomra indifferens. Egyformán tekintek mindegyikükre, hiszen ez az integráció lényege. A gyerekek sokfélesége voltaképpen egyféleséget jelent: a Jóistentől kapott képességeikkel jönnek hozzánk, és egyformán kell őket szeretnünk, akármilyenek is.

– Nyíregyházán él és tanít. Ebben a komoly gyülekezeti közösséggel bíró városban milyen evangélikusnak lenni?

– Az életemben az egyik legnagyobb áldás az, hogy evangélikus vagyok. A mi egyházunk sohasem volt „kényszerítő” egyház, viszont rengeteg lehetőséget ad minden értelemben. Olyan példaképeket tud elénk állítani, mint Luther Márton, Melanchthon Fülöp. Nyáron Wittenbergben sétálva döbbenten tapasztalhattam meg, hogy a legtöbb pedagógus, pszichológus, filozófus, gondolkodó kapcsolatba került a lutheri tanításokkal. Azt is fontosnak tartom, hogy a mi egyházunknak van egy olyan, sajátos teológiai képzése, amely kifejezetten pedagógusoknak szól. Örülök annak, hogy ösztönösen is ebbe az irányba haladtam. A képzés elvégzése után pedig tudatosan igyekeztem és igyekszem átadni a gyerekeknek azokat a lutheri gondolatokat, amelyekről úgy érzem: nemcsak egy vallásba férnek bele, hanem a mindennapi életbe is. Egymást kell tanítanunk, egymástól kell tanulnunk, mindegy, hogy hosszú vagy rövid időnk van-e erre. Pedagógusként igyekszem úgy gondolkodni, hogy az utolsó napon is ültetni kell egy almafát. Evangélikusnak lenni számomra elsősorban öröm és áldás. Azt tapasztalom magam körül, hogy minél többen találkoznak az evangélikussággal – gyerekek és az akár nem is vallásos szüleik –, annál többen értik meg, hogy ez egy szabadon választható, nagyon barátságos hit.

– Mi adja a hajtóerőt, az erőforrást a mindennapokban, és melyik a kedvenc igéje?

– Egy Pál apostoli mondat: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” [1Kor 16,14] Arra igyekszem helyezni a hangsúlyt, hogy önazonos legyek. Ha a munkám során valami miatt konfliktusom alakul ki – legfőként saját magammal szokott –, akkor mindig azt keresem, hol van az a pont, ahol már nincs meg a szeretet, ahol már nem tudtam békével gondolni az adott helyzetre, amelyben vagyok. Akkor vagyok önazonos, ha tudok hinni abban, amit csinálok. Nem is csinálok olyat, amiben nem hiszek… Sokszor kerülök peremhelyzetbe, mert nem vagyok ügyes megalkuvó. De ez csak így működhet. Ha az az irány, amerre haladok, szeretettel teli, akkor minden a helyére kerül.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 45-46. számában jelent meg, 2017. november 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.