„Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába...” (Mt 4,1)

Jézus szabadító szolgálatához tartozott ez az út. Találkozni akart azzal, aki a mélység fogságában tart minket. A kísértõt egészen közel engedte magához, hogy megfossza felettünk való hatalmától. Ezért a legáltalánosabb gondban, a kenyérkérdésben vállalt velünk közösséget. Ez szűnni nem akaró panaszaink forrása. Nagyon sok igazságtalanság és szenvedés tapad hozzá. Megoldásának ígéretével lehet leginkább hatni az emberekre. Aki kenyeret ad, tömegeket tudhat maga mellett.

Jellemző, hogy a kísértõ a pusztában hozza elõ a kenyérkérdést. Ott, ahol azt lehetetlen megoldani. A feltételek hiányoznak hozzá. A mag nem hoz termést, a kalász nem érik be, a nap csak a köveket meg a homokot forrósítja. A pusztában üres és értelmetlen minden szó, amely a kenyeret említi. Már a rágondolás is elbizonytalanít. A bizonytalanná vált embert könnyû lázadóvá tenni. Izráel népe a pusztában, kenyér híján kívánkozott vissza rabsága földjére, ahonnan Isten kiszabadította. A kísértő valami hasonlóra akarta rávenni Jézust: feledkezzék meg a küldetésérõl, csak magára gondoljon. Megdöbbentõ tapasztalat: a kenyér az életet jelenti, de a kenyérhez jutás ösztöne és vágya elpusztíthatja az életet!

Jézus ennek akarta útját állni. A „nem csak kenyérrel él az ember” kijelentés nem tartalmatlan frázis, hanem az életben maradás egyetlen lehetőségének felkínálása. A kenyérnél fontosabb, hogy Isten igéje által jelenvalóvá legyen számunkra. Ez az életadó kenyér – a pusztában is.