A parlamentben Bács-Kiskun megye 6-os, illetve 3-as számú választókörzetét 1998 óta képviselő soltvadkerti gazdálkodóról közölt „hivatalos bemutatkozásából” megtudhatjuk, hogy a Fidesz–KDNP színeiben politizáló hittestvérünk előbb lett presbiter, mint országgyűlési képviselő.

– Örömmel fedeztem fel, képviselő úr, hogy a Magyar Országgyűlés honlapján található adatlapon az egyházkerületi tisztségét is feltünteti. Ami meglepett, hogy e tényt már egy héttel felügyelővé választásának hivatalossá nyilvánítását követően, június 13-án bejegyezte…

– Természetesen örömmel osztottam meg magamról ezt az információt, de az igazság az, hogy a honatyákat történetesen épp ekkor szólították fel életrajzuk benyújtására, illetőleg frissítésére. A szóban forgó adatlapon kérik feltüntetni a hazai és nemzetközi civil szervezetekben betöltött tisztségeket is. Hozzáteszem, hogy ha nem kérik, akkor is feltüntettem volna egyházi tisztségemet, miként a korábbi adatlapokra is mindig beírtam, hogy én egy háromgyerekes evangélikus családban születtem.

– Az említett honlapról is tudható, hogy Font Sándort az Országgyűlés egyik legaktívabb tagjaként tartják számon. Miután e lapszám az egyházkerületi tisztségébe való beiktatásának hetében jelenik meg, mégsem gondolom, hogy „a parlamentben kellene időznünk”. Politikai szerepvállalásának vonatkozásában azonban egy kérdés kikívánkozik belőlem. Ön annak a kormányzó pártszövetségnek a soraiban politizál, amely pártszövetséget kétharmados többséghez juttatta híveinek népes tábora. Ehhez képest ön most egy olyan történelmi egyházban fogadta el jelölését vezető tisztségre, amely egyház híveinek száma – a statisztikák tanúsága szerint – erősen fogyatkozik. Elképzelhető, hogy közéleti tapasztalatai alapján e szomorú trend megállítására, netán megfordítására is lesznek ötletei, javaslatai?

– Elképzelhető, de ez azért nem az a kihívás, amelyre a recept egyes személyektől várható, hiszen a létszámbeli fogyatkozás valójában nem is csupán az egyházak gondja. Az alapvető gond, hogy Magyarországon – felekezeti hovatartozástól függetlenül – csökken a lakosság lélekszáma. A népességfogyás orvoslására nagyon komoly a politikai szándék. Nem akarom részletezni azokat az intézkedéseket, amelyekkel a kormány próbálja anyagilag is ösztönözni – Európában szinte példátlan módon – a gyermekvállalási kedvet annak érdekében, hogy megfékezze, illetőleg visszafordítsa ezt a tendenciát. Mindezekről az olvasók más forrásokból bőven tájékozódhatnak. Ami az egyházi tagság fogyatkozását illeti, annak persze legalább ennyire oka a szekularizáció, az „elvilágiasodás”. Most nem akarom taglalni a sorainkba is beszivárgó liberális szellemiség hittől, vallástól, egyházaktól elidegenítő tételeit sem, mindenesetre tény, hogy manapság még a vallásukat gyakorló, hagyományaikat őrző családokban is rendkívül nehéz értékeket közvetíteni a 21. században cseperedő fiatalok felé. Ráadásul az egyházaktól eleve távolabb élőkben néha elképesztő tévképzetek élnek rólunk. Őket megszólítani végképp nagy kihívás, ám ha meg tudjuk mutatni, hogy mi ugyan kis egyház vagyunk, de „minőségi”, akkor a külmisszió sem reménytelen. A „kis egyház, nagy minőség” szójátékot azért merem hangoztatni, mert szintén tény, hogy számarányunkhoz képest feltűnően sok evangélikust találunk a tudományos és a kulturális életben vagy épp a közélet vezető pozícióiban. Rájuk ugyan nem azért figyelnek fel, mert evangélikusok, viszont ha utóbb erről is tudomást szereznek, az mindenképp növelheti a vonzerőnket. Éppígy a Magyarországi Evangélikus Egyház diakóniai, oktatási intézményeinek jó híre is vonzerőt jelenthet. Meg kell tehát mutatnunk az értékeinket, közhírré kell tennünk „jótéteményeinket”! Hadd ébredjenek rá az emberek, hogy bizonyos dolgok az evangélikus egyháznak köszönhetően működnek jól!

– Mi most Kondor Péter egyházkerületi püspök Deák téri lelkésszé iktatása után beszélgetünk. Köszöntésében felügyelő úr utalt arra a kivételes helyzetre, hogy ebben az évben a lelkészi és a nem lelkészi vezető egyaránt „újoncként” kerül a Déli Egyházkerület élére. Ön milyen esélyt lát kettejük gyümölcsöző együtt munkálkodására?

– Bár korábban semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással, úgy vélem, közös értékrendünk és ezen értékrendhez való feltétlen ragaszkodásunk elégséges alap. Emellett – hogy úgy mondjam – mindketten földön járó típusok vagyunk. A megválasztásunk óta eltelt hónapokban természetesen sokasodtak konzultációink, hiszen a választási folyamat még nem ért véget egyházunkban, és az előttünk álló hónapok immár közös feladatokat is rónak ránk. Bennem egyre inkább erősödik a meggyőződés, hogy jól döntött az egyházkerület, mert Kondor Péter személyében nem csupán egy elkötelezett és nagy teherbírású lelkészi vezetőt választottak, hanem egyúttal egy szerethető, „megszólítható” püspököt is.

– Magazinunk címlapján közösen szerepelnek a kerület leköszönő felügyelőjével. Feltételezem, hogy Radosné Lengyel Anna számos információval, tanáccsal ellátta. Volt-e ezek között olyan, amelyik meglepte?

– Épp azért nem, mert Annával viszont valóban régóta ismerjük egymást. Ő egy egészen kivételes személyiség, példásan odaadó ügyszeretettel. Teljes emberként végzett felügyelői aktivitását azonban – és ezt őszintén előre kell bocsátanom – én magam nem fogom tudni abszolválni. Életrajzom ismeretében a gyülekezetek persze tudhatták, hogy én olyannyira nem vagyok még nyugállományban, hogy képviselői munkám mellett nyolc hektár szőlőt is művelek. 2006 óta vagyok az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának az elnöke. Noha ilyen hosszú időn át a Tisztelt Házban egyetlen elődöm sem töltött be bizottsági elnöki pozíciót, tény, hogy már a parlamentben sem keresem a nyüzsgést. Nem törekszem – mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt – megragadni minden mikrofont. Számomra továbbra is a képviselői munka az elsődleges – és ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyházi feladatkör „mellékes” –, összességében azonban visszafogottabban gazdálkodom az időmmel.

– Némi ellentmondást érzek a viszszafogottságra törekvés és a felügyelői munkára való jelölés elvállalása között, nem szólva arról, hogy 2014-ben például még „csak” hét hektár földön gazdálkodott…

– Ha ilyen precízen felkészült, akkor elárulom, hogy időközben a most már nyolcvanhét éves édesapám területének művelését vettem át…

– A hét hektárt említő interjúban ennél azért jobban megragadott az a vallomása, amelyben felügyelő úr a nagyszülői örökségről beszélt. Azokról az igeversekről, amelyek a nagyszülők ágya felett díszítették a falat, s amelyek közül a nagypapa választott igéje személyes hitvallásává lett. Csakhogy abban a fordításban sehol sem találtam rá a Bibliában, így csupán gyanítom, hogy a Prédikátorok könyvéből való.

– Nagypapám sírjára is ebben a számunkra is ismeretlen forrású fordításban van felvésve, és az én beiktatásomra invitáló meghívóra is így írattam fel betűhíven a Préd 5,19 igéjét: „Amely embernek az Isten megengedte, hogy a maga munkájában örvendezzen, az az Isten ajándéka.” Csodálatos örökségem ez az igevers, miként annak tekintem lutheránus vallásomat is, amelyet a Soltvadkert térségébe az 1700-as évek közepén érkezett őseim hoztak magukkal a mai Baden-Württemberg tartományból. Családunk híven őrzi ezt az örökséget, még ha én – az említett közéleti elfoglaltságok miatt – nem is tudok minden vasárnap templompadba ülni. Kamaszkorom néhány „ellenálló” évétől eltekintve azonban tudatosan élem meg hitbéli hovatartozásomat. 1996 óta vagyok presbiter a soltvadkerti gyülekezetben, ahol nagypapám ciklusokon át viselte büszkén a felügyelői tisztséget – a legnagyobb megpróbáltatások közepette is. Hogyne tiszteltem volna családom evangélikus elköteleződését, amikor tudtam, hogy – példának okáért – nagyapámék akkor is hűségesek maradtak egyházunkhoz, amikor a kommunista diktatúra mindenükből kifosztotta őket. Hogyne értékeltem volna ezt az elköteleződést, látva, hogy nagyapámnak mindezek ellenére sikerült újjáépítenie szüleim életútját, s hogy édesapám – két testvérével egyetemben – újra tisztességes gazdasági és családi közösséget tudott kialakítani. Szóval, a mi családunk Istenhez és az egyházhoz sokkal szorosabban kötődött, mint az akkori társadalomhoz. Mire magam is családot alapítottam, számomra is természetessé lett a Soltvadkerti Evangélikus Egyházközség elkötelezett tagjának lenni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2018. szeptember 23-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.