– Kinek, minek az ünnepe a keresztség, kinek és miért fontos, hogy a hitünk szerinti két szentség egyikével éljünk?

– Mint gyakorló lelkész évtizedekig szenvedtem attól, hogy úgy éreztem: a gyülekezet számára nem mindig ünnep az, ami a család életében ünnep. Sokszor tapasztaltam nagyvárosi gyülekezetekben, hogy ha keresztelő van, néhányan grimaszolnak: „Hosszabb lesz az istentisztelet, később érünk haza.” Lenne mit tennünk azért, hogy a keresztség valóban az egész gyülekezet ünnepe legyen. Mindenki újra meg újra átélje: ő is megkapta ezt az ajándékot Istentől. Próbáljunk meg együtt örülni annak, hogy – miként a kötet egyik szellemes írásában olvasom – Isten „rákacsint” a kisgyermekre, megérinti, magához öleli. Ha gyülekezeteink családnak tekinthetők, akkor ez valóban egy család ünnepe lesz. Lehet tenni azért is, hogy sokkal személyesebb legyen a keresztelés, hogy mindenki lássa,„ki van ott elöl”.Nagyon tetszik nekem az néhány helyen már gyakorolt szokás, hogy felmutatják a kisgyermeket: ő az, hadd lássa az is, aki hátul ül. Kedvesek ezek az emberi gesztusok. A saját kisunokámat a fasori gyülekezetben keresztelték, őt is így mutatták be. Emberközelibbé tehető a keresztség, hiszen ez nem egy elvont, titokzatos ceremónia elöl, az oltártérben, amely néhány ember magánügye… Szép szokás a Deák téren, hogy a gyermek-bibliakörösök köszöntik szép énekkel az új jövevényt. Hiszen „a mi családunk” gyarapodik a megkeresztelt gyermekkel.

– Milyen missziói jelentősége van ma egyházunkban a keresztelésnek? Hiszen a keresztséghez két keresztszülő is tartozik, és ideális esetben egy templomi gyülekezet is együtt örül, együtt imádkozik a frissen egyházunk tagjai közé érkezett gyermek vagy felnőtt jövevénnyel. Máté evangéliumának legvégén (Mt 28,19), a missziói parancsban maga Jézus rendeli el a keresztséget, az egyik legismertebb szentírási ige ez – de megérteni és megélni jól tudjuk-e?

– Fontos ez a teológiai alap. A keresztség, a tanítás és a missziói parancs összekapcsolódik. A szülők, a keresztszülők, de az egyház is elkötelezi magát, hogy segít a gyermek hí- vő kereszténnyé növekedésében. Van, ahol a kérdést a lelkész a gyülekezetnek is felteszi a liturgia adott pontján, vagy ennél is továbbmennek: konkrét segítőt is felajánlanak, aki számon tartja a fontos évfordulókat. A keresztséggel egy folyamat indul el, amelyben az Isten szeretete embereken keresztül segíti a kis életet a hitbeli növekedésben, a szeretetben, az Isten ismeretében.

– S akkor bizonyosan megmarad az élő kapcsolata a konfirmációig, és utána is benne marad a megkeresztelt ebben a gyülekezet alkotta családban…

– Ezekben a hetekben vannak a konfirmációk országszerte. Ez öröm és bűnbánati idő is egyben: észre kell vennünk, hogy a megkeresztelt gyermekeknek mintegy a fele eltűnik a tizenkét év alatt! Figyelünk rájuk eléggé? Kísérjük a családot? Óriási veszteség egyházunknak az, ha a keresztség és a konfirmáció között nem történik szinte semmi.

– Luther Mártonról tudjuk, a legnagyobb kísértések – ma úgy mondanánk, krízisek – idején felírta maga elé az asztalára, hogy mindig szem előtt legyen számára: „Meg vagyok keresztelve.” Miért ez a tény volt a kapaszkodója?

– A keresztség Isten döntése. Olyan biztos pont, amely nem emberi döntésen nyugszik. A gyermekkeresztségben éppen ez fejező- dik ki nagyon szépen: az a kis csecsemő semmi nem tud tenni – legfeljebb sír, amikor leöntik a keresztvízzel –, de nem az ő döntése, pláne nem az ő érdeme. Istennek az elénkbe jövő kegyelme, megelőlegezett bizalma a keresztség. Ebbe lehet kapaszkodni, amikor csalódunk magunkban, a világban: Isten engem személyesen magához ölel. Ahogy a keresztelési emléklapon olvassuk: „Megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.”

– Mindhárom püspökünk írt ajánlást a kötethez. Ön a Forrásközelben címet adta sorainak – szándéka szerint kinek a kezébe adná a könyvet?

– Sok tekintetben különleges ez a kiadvány. Nem csupán a felkészülést segíti, és nem azért készült, hogy legyen mit ajándékba adni a keresztség alkalmával. Ennél tágabb ölelésű. Amint a címe is utal rá: a keresztség ünnep, egész életünkre kihat, jó újra és újra visszagondolni rá – akkor is, ha éppen most nem vagyunk érintettek. Bármelyik korosztály haszonnal forgathatja a könyvet, értékes imádságai, meditációi, szép fotói segítenek ezt az ajándékot – a keresztséget – újra élővé, elevenné tenni.

– Bár egyházunkban a gyermekkeresztség az általános gyakorlat, a felnőtt is bizalommal kérheti megkeresztelését lelkészeinktől, akik előtte felkészítik a szentség vételére.

– Figyelve a népmozgalmi adatokat, azt látom, hogy van, ahol ugyanannyi a felnőtt-, mint a gyermekkeresztség. Ez nem baj, sőt! Nagyszerű, ha felnőtt emberek rádöbbennek arra, hogy ez az alap hiányzik az életükből. Ezt sohasem késő bepótolni! Utaltam a gyermekkeresztség előnyeire, de számomra ugyanilyen csoda, amikor egy felnőtt ember tesz bizonyságot hitéről keresztelése után a templomban. Isten senkiről nem mond le. Felénk kinyújtott kezébe bármikor belekapaszkodhatunk. – Nagytarcsai lelkészi szolgálata alatt milyen élmény volt egy-egy keresztelés? – Mi már régóta gyakoroltuk ott, hogy a megkeresztelt gyermek családjának egy égő gyertyát adunk át. Ez ökumenikus szimbólum. Az oltárról vett láng, a krisztusi világosság továbbvihető a családi otthonokba. Szokás volt, hogy énekkel köszöntöttük a gyermeket: nem légüres térbe érkezik, hanem egy közösség magába öleli őt. Átéltem Nagytarcsán a liturgikus reformot, és helyeslem, hogy a keresztelés átkerült az istentisztelet elejére – korábban a prédikáció után történt, amikor már lankadt a gyülekezet figyelme, még egy igehirdetést nem biztos, hogy követni tudott. A kisgyermeknek is jobb így. A bevezető oltári szolgálatba beépülve így lesz a keresztség a „kezdetszentsége”, az egész keresztény élet belépője.

– Három gyermek és három unoka keresztelését élte át, nem „csupán” lelkészként, hanem apaként, nagyapaként is…

– Érdekes, hogy ugyanaz a „logika” működött: az első két gyermekemet a mindkét oldali lelkész nagyapák keresztelték, a harmadik gyermekemet, Tündét kereszteltem én. Ugyanígy az unokáknál is az elsőt lelkész fiam, az ő gyermekét az eskető lelkésze keresztelte, s a harmadik unoka „jutott nekem”. Így átélhettem, hogy milyen az, amikor „csak” családtagként vagyok jelen – a gyermekeim tudatosan mondták is, hogy nem baj, apa, ha most csak örülsz és figyelsz, semmi mást nem kell csinálnod, csak nagyapának lenni. De mondanom sem kell, határtalan élmény, ha az ember a saját gyermekét, unokáját kereszteli.