Személyes, szívhez szóló szertartás.

Liturgia.

Ez valami. Ismeri őket. Ismeri és minket is. Az atya tud valamit.

Először jártam a Budavári Evangélikus Templomban valamikor, sok-sok éve már. Utána vissza-visszatértem. Feltöltődni. Lehorgonyozni. Változó rendszertelenséggel.

Az istentisztelet rendje ismeretlen. Az orgona szépen szólt, a játék hibátlan, de a hangszer kissé idegen a fülemnek. Ének. Ének? Halkan, tátogva. A gimnáziumi énektanár megmondta, a bölcső mellett nem énekeltek nekem szépen, esélyem sincs, hogy hallgatható legyen az énekem. Szóval csak diszkréten.

Kezd időm lenni vasárnaponként. Miért is ne? Lelki megnyugvás. Persze engem felkavar. Az élet szép. Nehéz. Szép. Nem vagyok az ura. Pár döntés engedett csupán. Lényegtelenek így, visszatekintve. A jelentős változások fájnak. Tépnek. Váratlanul robbannak be. Iszonyú elsöprő erővel. Felforgató. Újrarendező. Csitító. Lágyan magához ölelő. Több lettem. Ismét több lettem és pont azt kaptam, amire valójában szükségem volt. Hála néked Urunk Istenünk!

Kicsiként istenkém is volt, angyalkával és szellemkével (ma már tudom, Jézus Krisztussal és Szentlélekkel) együtt. Pedig családom reális. Racionális. Nem lehet átverni. Később ismerőseim, barátaim is. Nekem meg marad a nünükézés. Ápolgatni kicsiny lelkemet. Kell, hogy legyen valami, valami olyan, amit értek is. Sok helyen kerestem. Jógát tanultam, de a sok istenséggel nem tudtam mit kezdeni. Számomra egység létezik. Akárcsak gyerekként az oly csodált és sokszor forgatott Usborne enciklopédiákban az ókori görögök és rómaiak szépen leképezték a személyiségjegyeket, de akkor is egy az Isten, aki mindent átsző. Jézus Krisztust inkább megkérdőjelezni volt divat. Egyszer a buszon hazafelé felmerült, hogy mi van, ha mégis létezik?

Egyik istentisztelet után Bence Imre meghívott a gyülekezeti közös kávézásra. Elefánt a porcelánboltban. Érdeklődő elefánt. Lassan 2 éve, hogy csatlakoztam a Fügefa eseménysorozathoz, ahol felnőtt hitoktatás, közösségépítés és valami megfoghatatlan történik minden alkalommal. Vasárnaponként rendszeresebben megjelenek a templomban. Sokat kapok. A Fügefának és a reggeli Bibliaolvasásnak köszönhetően, egyre ismerősebbek az elhangzott igék. Kotta, hangjegyek. A szép sorokban, össze-vissza elejtett, misztikus hangjegyek. Incselkedve kezdik kiadni titkukat. Hasonlóan, én is egyre közelebb kerülök a többiekhez. Merek énekelni. Mások jelenlétében. Felemelő érzés a közös énekes meditáció. 

Az istentisztelet rendje ismert. Az igehirdetéseket érdeklődéssel hallgatom. A mindennapjainkról szólnak folytonosságot teremtve a régmúlttal. 

Idén augusztus 16-án keresztelkedtem és konfirmáltam ötöd magammal a fügefások közül. Régen nem tudtam, hogy szabad-e úrvacsorát vennem. Nem volt világos a lényege. A Fügefa láthatatlanul felkészített az eseményre. Összeértek a szálak. A legcsodásabb a családom, környezetem elfogadó támogatása volt - és ha szóba kerül a vallásom, azóta is az. Anyukám és a jóbaráti képviselet jelenléte az egyházközösségben áttört egy gátat, amelynek azóta nyoma sincs. Kétségeim közül egységbe kerültem. Teljes lettem. 

Megtalálni és jól használni az erőmet, amit kaptam. Ez vezetett a keresztséghez. Külön értekezést érdemelne az az ige, amit a 2019-es adventi időszakban kaptam a templom bejáratánál, és így a mindennapjaimra és a keresztelőmre is: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

Az evangélikus egyház tanítása egyértelmű, kézzel fogható megfoghatatlanáságában is. Személyesen szól hozzánk, miközben összehoz. Egymással és Istennel. Elfogadó egyház. Modern egyház. Az online alkalmak, közvetítések lehetővé teszik a közösség megélését 2020-ban is. A közösségben megélt reggeli imák, a mindennapi és legkevésbé se mindennapi eseményeken érzett hála folytonosan hömpölyögnek.

Már értem a fiatal, törékeny lányt az oltár előtt.

Teljessé csak általa lehetünk. 

 

 

A mindennapokban kevésbé volt jellemző a hit megélése a közvetlen családomban. Anyai nagymamámat ismertem, ő hívő katolikusként rendszeresen járt templomba. Azonban szüleimtől nem kaptam vallásos nevelést. Az én döntésemre bízták, hogy a vallás felé forduljak; tehát nem ellenezték, nem is segítették elő ezt. Emiatt számomra különösen fontos és jó érzés a Szentlélek hívó szaváról olvasni vagy hallani, mert úgy érzem: ez valósult meg az én példámban is.

Hosszú ideig tartott, amíg megkeresztelkedtem. Lassú folyamat volt. A kereszténység alapüzenetei jó érzésekkel, örömmel, a szakralitás megélésével töltöttek el fiatal koromtól kezdve. Azonban a felismerés, hogy ez istenhit és kicsivel később a határozott elköteleződés, hogy ezt a hitet a keresztelkedés révén az egyház keretében akarom megélni, csak később született meg. Utólag visszatekintve a lépés sorsszerűnek tűnik, úgy éreztem, nem lehetséges, hogy hiszek valamiben, de nem teszek azért, hogy ezt nyíltan vállaljam.

Környezetem örömmel fogadta, hogy megkeresztelkedtem. Akik kicsit jobban ismernek, természetesnek tekintették, hiszen – ahogy mondtam is korábban – régebb óta érlelődött bennem a döntés. Voltak kérdések természetesen, hiszen felnőttként könnyebb úgy dönteni, hogy valaki nem szeretne megkeresztelkedni, kétségei, kérdései vannak, elköteleződést kíván tőle a keresztség. Azonban talán pont emiatt, ha a hit alapvető fontossága nem változik egy ember életében, egy idő után inkább úgy teszi fel magának a kérdést, hogy miért ne keresztelkedjen meg? Akik ismernek, ezt érezhették a döntésem mögött. 

A lutheri felismerések miatt keresztelkedtem az evangélikus egyházban. Az üzenet, hogy nem tettek, hanem Isten végtelen kegyelme által nyerünk megbocsátást, még azok számára is látható, akik – mint én –, eleinte csak kívülről látják ennek jeleit az egyház működésében. Ma már felismertem az egyházi tanítás forrásának fontosságát, eleinte azonban csak éreztem, hogy ez az én helyem, és hogy jó helyen vagyok itt. Később vált csak világossá, hogy mik azok a központi gondolatok, amik miatt így érzem.

Bence Imre keresztelt meg és készített fel a keresztségre. Szavai sokszor ültettek el bennem olyan gondolatokat, amik aztán hosszú ideig – sőt, a mai napig munkálnak bennem. Nagyon hálás vagyok ezért neki, hiten és együtt gondolkodáson alapuló kereszténység felé mutattak utat Imrével folytatott beszélgetéseink.

Ézsaiás próféta 55. könyve nagyon közel áll hozzám, a keresztségemkor is ezt idéztem. Sokat megmutat számomra Istenből: „Keressétek az URat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! (…) Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,6-11)

A mindennapokban a hitem támasz, erő, bármikor kapaszkodót nyújt, biztos hátteret ad. Átsegít a nehézségeken akkor is, ha egyedül vagyok, akkor is, ha nehéz helyzetet élek át. Az imádság a kapocs Istenhez, a Bibliaolvasás, a beszélgetések és elsősorban az istentiszteletek pedig azok az alkalmak, amik tüzelik a hitet és ami számomra fontos: nem egyszerűen csak közvetítik, hanem segítenek értelmezni és jól érteni Isten üzenetét. Ezeken túl a Budavári Evangélikus Egyházközségben Bence Imre Fügefa alkalmai (felnőtt keresztségre felkészítő személyes vagy online beszélgetések) azok, amikre frissen megkeresztelt emberként továbbra is járok, hiszen sokat ad és segít elmélyülni a hitemben.

 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2021. január 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

 

Karger-Tóth Anita egy kétéves és egy három hónapos kisfiú anyukája. Budavári keresztelésének előzményeiről, a megtérését követően megvilágosodó szentírási igékről osztotta meg történetét, de kedvesen és közvetlenül mesélt családja hitének formálódásáról is.  

 

„Szüleim meg vannak keresztelve, de a családban nem kaptunk vallásos nevelést. 16 éves koromban tértem meg, s talán ennek, az életemben végbe ment döntő változás hatására édesanyám is megtért. Nagymamám ugyan nagyon vallásos volt a második világháborúig, de akkora törést okozott neki a sok szörnyűség, hogy elfordult Istentől, ateista lett.

Elkezdtem egy kisegyházba járni. Évekig tartott, míg ki mertem mondani: nem ott van a helyem. Eljöttem, mert tudtam, hogy ettől nem esem ki Isten szeretetéből. Először úgy gondoltam, „jól elleszek otthon is”, az egyéni imádsággal, bibliaolvasással. De idővel éreztem: kezdek fáradni, fásulni, kopottabbá válik a lelkesedésem. Felismertem: a hitet is közösségben kell megélni.

Belépésem az evangélikus egyházba a húgomhoz kötődik: megkeresztelkedett, született két kislánya, és engem hívott keresztanyának. Úgy éreztem, ez jó alkalom arra, hogy visszataláljak az útra. Tudatosan is az evangélikus egyház mellett döntöttem. Megismerve az egyház tanításait és szemléletét, tudtam, hogy ez áll hozzám a legközelebb. Útkeresésem során református hittanra jártam, illetve cserkész is voltam, így más felekezetek tanításairól is volt ismeretem. 

Mikor először vettem részt evangélikus istentiszteleten, azonnal otthonosan éreztem magam. Nagyon megérintett. Szeretetteljes, emberközeli érzés járt át. Egyébként anyukám is evangélikusnak volt keresztelve annak idején. Értékelem ebben az egyházban, hogy nem dogmatikus a tanítása, értik a mindennapi problémákat és gyakorlatias válaszokat adnak rájuk.

A budavári gyülekezetbe kezdtem járni, a Fügefa interaktív bibliaórákra, ahol Bence Imre igazgató lelkész, esperes a keresztségre készít fel felnőtteket. Ő és felesége, Márti nagy hatással voltak rám kezdettől fogva.

Szűkebb-tágabb családom, környezetem örült és támogatott. Férjem – aki katolikus - vigyázott az akkor másfél éves kisfiunkra, amíg a Fügefa-órákon voltam. Ő lett egyébként a keresztapuka a keresztség alkalmával.

Nagyon szép, meghitt élmény volt számomra a keresztelésem és az egyidejűleg történt konfirmációm. Egyetértek Bence Imre szavaival, aki azt mondta: ez nem megérkezés, hanem az útnak a kezdete. Sokat jelent nekem ez a gondolat, összefoglalja, amit magam is érzek ezzel kapcsolatban.

Kedves bibliai igéim azok, amelyeket az evangéliumokban olvasok arról, hogy Isten velünk van. Máté 28,20 az egyik legfontosabb számomra, ahol Jézus azt mondja, ő velünk van a világ végezetéig. Annyira erőt, biztonságot adóak, Isten szeretetét és kegyelmét jelentik. Ő sosem távolodik el tőlünk, bármi történjék is. Ezek az igék a mindennapi életben megnyugvást, kapaszkodót jelentenek nekem. Mivel Isten feltétel nélküli szeretetét minden áldott nap megtapasztaljuk, mi is erre törekedve élhetjük az életünket, és mutathatjuk meg a családunknak, gyermekeinknek, környezetünknek, hogy mit jelent kereszténynek lenni.

Fontosnak tartom az egyházban a közösség megélését: ez óriási támogató erő. Olyan rendszerességet ad a gyülekezetbe tartozás, amely segít az úton maradni. Szükségesek a rendszeres alkalmak, a tudat, hogy számítanak ránk a közösségben. Ehhez járul az otthoni imádság, bibliaolvasás gyakorlata. Mindkettőre, a közösségi és az egyéni hitélet megélésére is szükség van.

Legkedvesebb bibliai könyvem János evangéliuma, de a másik három evangéliumot is nagyon szeretem olvasni. A napokban gondolkoztam azon, hogy mielőtt megtértem, hiába olvastam a Bibliát, nem nagyon értettem. Nehéznek éreztem a szöveget, nem voltak világosak a gondolatmenetek. Miután megtértem, a szöveg gyakorlatilag megnyílt előttem! Ugyanazokat az igéket olvastam, és egyszer csak értettem. Pedig senki nem magyarázta el. A második ilyen megvilágosodás pedig a Fügefa-alkalmakon ért, ahol a lelkész vezetésével mélyültünk el az igékben. Az előtt a saját értelmezésemben olvastam a Bibliát. A lelkész adta teológiai, kortörténeti ismeretek nagyon sokat adtak hozzá a bibliai történetek hátteréhez. Bátorítok mindenkit arra, hogy felnőtt fejjel meghozza ezt a döntést, ha már érlelődik a szívében, keressen közösséget, lelkészt, akinek a segítségével el tud mélyülni Isten igéjében, és felkészülten tudja fogadni a keresztség szentségét.”

 

Nagy Nikolett szintén kisgyermekes édesanya, őt gyermekeivel együtt Győri Gábor Dávid lelkész keresztelte meg 2019-ben, a Pestszentlőrinci Evangélikus Egyházközségben.

 

„Előzményként annyit tudok elmondani, hogy 14 éves koromban kaptam édesanyámtól ballagásomra egy nyakláncot kereszttel – úgy, hogy közben ő maga nem volt vallásos. A férjem családja református, velük jártunk vasárnaponként istentiszteletre. Én gyermekkorom óta érzem a „vállamon” az Úristen segítő kezét, így nem volt kérdés számomra a keresztelés. Sajnos most felnőtt koromra jutottam el odáig, hogy sikerült. Környezetem, családtagjaim, akik ismernek, örültek a keresztelésemnek és támogattak az oda vezető úton, hiszen tudták, hogy ez nekem nagyon fontos. Az evangélikus egyházban vonzó számomra az egyház tanítása, a gyülekezet, ahova tartozom, az istentiszteletek és közösségi programok hangulata. Ráadásul az Úr oda vezényelt bennünket, abba az iskolába, ahol megismerkedhettünk a lelkésszel, Győri Gábor Dáviddal. Ő mindenben a segítségemre volt, Segítette ezt az utamat, a felkészülésemet. Mellette nagy hatással van rám Győri Gábor és Korányi András szolgálata, emberi példája is. Legkedvesebb szentírási igém Pál apostol Római leveléből való: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31), mert ez fejezi ki számomra a hit erejét. 

Igazából a gyermekem születése óta szinte teljesen kimaradtam a közösségi életből, előtte közösségi szolgálatként olyan testvéreket vittem istentiszteletre autóval, akik nem tudtak volna másképp eljutni a templomba. A mindennapi életben imádkozással, hálaadással és az életvitelemmel próbálom igéjét tartani és követni.”

 

Varga Tamás is felnőttként döntött, és kérte felvételét evangélikus egyházunkba. Őt Blatniczky János Dániel keresztelte meg Pesterzsébeten. Története arról tesz bizonyságot, hogy Isten megszólító szava mindannyiunk felé hangzik. 

 

„Nem vallásos családban születtem, így vallásos nevelést sem kaptam. A házasságomhoz, feleségemhez kapcsolódik. Ekkor merült fel bennem először a keresztség gondolata, és a vele való beszélgetések nyomán indult el bennem egy folyamat. Kiemelném, hogy ez nem formális igény volt. A feleségem római katolikusként nevelkedett, de bizonyos ellenérzései miatt jómagam protestáns irányban kezdtem keresgélni. Bevitt a lábam a Pesterzsébeti Evangélikus Templomba, ahol részt vettem egy istentiszteleten. Utána jeleztem a lelkésznek, hogy a házasságom kapcsán érlelődik bennem a döntés. Blatniczky János Dániel végigvitt az úton, például sok korábbi, a kereszténységet érintő félreértésemet is tisztáztuk a tananyag átbeszélése során. Mindez vezetett oda, hogy tevőlegesen is megtérjek. Először egyénileg foglalkozott velem, idővel pedig becsatlakoztam a közösségi alkalmakba is. A gondviselésnek tulajdonítom, hogy először pont egy evangélikus templomba – s éppen ebbe - léptem be a keresgélésem idején, s utána már fel sem merült bennem, hogy ne itt lenne a helyem. Az egyház tanítása, és az, ahogyan itt az evangélium van a középpontban, az az elejétől fogva pozitív volt. Ez kimunkálta a hitemet. Megismertem, megértettem a liturgiát, és néhány alkalom után már otthonosan éreztem magam. 

A család, a barátok, kollégák mind tudták rólam, hogy abszolút nem vagyok hívő ember. Meglepetéssel fogadták a megtérésemet, megkeresztelkedésemet, amelyre 2019. február 10-én került sor. Döntöttem, hogy Istenhez akarok tartozni Jézus Krisztuson keresztül. Őrzöm az emléklapot. Hogy mi változott az életemben? Sok minden. Együtt járunk ide a pesterzsébeti evangélikus templomba a feleségemmel. Mindez olyan természetesen jött! Bekapcsolódtam a közösség életébe, rendszeresen járok hétközi alkalmakra: felekezetközi bibliakörre és férfikörre is. A házaskört is szeretjük látogatni. Jó, hogy megismerjük egymást, egymás hitének mélységét, aspektusait. Úgy érzem, azóta főleg lelki értelemben történt nagy változás bennem: a reménység sokkal inkább ott van az ember életében. Új perspektívát ad a hit, jöjjön bármilyen megpróbáltatás. Az ember bízhat Istenben és kérhet tőle, s rábízhatja magát Isten gondviselésére. 

A lelkészünk rá tud világítani az ige lényegére és üzenetére kortörténeti és lelki értelemben is, iránymutató személyként tekintek rá. Sok kedves bibliai igét tudnék említeni. Mostanában fontossá vált az a rész, amikor a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványok között, és azt mondja: „Békesség néktek!” Ez kifejezi, hogy miért jött el Jézus, aki békességet jött kimunkálni bennünk és az Istennel való kapcsolatunkban. Teológiai értelemben a legkedvesebb számomra a Római levél, amely az isteni kegyelem ajándékáról fogalmaz meg alapvető tanítást. 

Békességet tud találni az ember már a földi életében is, ha hitben él. Nagyon sokan nem találják a békességet ebben a világban. A megtéréssel ez elnyerhető, hiszen Isten nem megbüntetni akar, hanem megszabadítani a bűneinktől és kegyelmet adni nekünk. Ez teljes életet ad itt, a földön is, és az örök életben is. Érdemes bemenni egy templomba, és meghallgatni az igehirdetőt, hagyni, hogy az evangélium megszólítson.”